A dicsőítés a keresztyén hitélet egyik központi eleme, amely zenei vonatkozása némiképpen megosztja a gyülekezeteket. A közösségek egy része az istentiszteletek frissítését, illetve kortárs zenével történő folyamatos aktualizálását szeretné, de létezik egy csoportja a gyülekezeteknek, amely a hagyományos , régi stílusú istentiszteletekhez ragaszkodik. Az utóbbiak ellenérve, hogy a modern zenét nem azért választják a megújítók, mert az kedves az Úrnak, hanem mert az alkalmas az érzelmek beindítására, vagyis arra, hogy a dicsőítők önmagukat jól érezzék és az előadók kerüljenek a középpontba Isten helyett. Erről beszélgettünk a Teaházban egy asztalnál.

A képet készítette: Szabó Csoma

Szabó András szerint “A dicsőítésnek sokféle módja lehet. Az általunk választott a legerőteljesebb közösségi forma, amikor sokan keresztyének összejövünk és énekelünk, kifejezve vágyakozásunkat az Úr felé, a szeretetünket irányába, de a kurzusok és műhelyek is jó helyszínei lehetnek a dicsőítésnek. A zene csak eszköz és a cél az, hogy egész életünket áthassa Isten imádata, Isten szavának a hirdetése és az alázat. Számomra nem létezik modern és tradicionális zene közötti különbség, mindkettőnek helye van a zenés dicsőítésben.”

Anderlic Jonatán a következőt fogalmazta meg: “A dicsőítés nem kedv kérdése. Isten – ő egyedül – dicséretre és imádatra méltó, és nekem elképesztő megtiszteltetés, hogy eszköz lehetek az felmagasztalásában. A dicsőítés kulcsfontosságú ajtó az Úr felé, hiszen személyének vannak olyan titkai, amelyek csak a dicsőítésben ismerhetők meg. Isten az ő népének dicséretében lakozik. Bennem állandó, belém kódolt vágy és késztetés van a dicsőítésre. Tudom, hogy az nem szólhat rólam, és számomra nem fontos a műfaj és stílus sem, az én célom, amikor leülök a zongorához az, hogy Istenre tereljem mindem közelemben lévő figyelmét, hogy leszálljon a menny és mindnyájan betelhessenek az Úrral. Ha nem sikerül, feleslegesnek érzem magam.”