Keresztény apuka feljegyzései 3. | Szabó György
Ismét bizonyítékát kapjuk annak, hogy érdemes a gyerekekre figyelnünk, mert még a „Mi a dicsőítés?” sokszor nem egyszerű és mély teológiai vitákat generáló kérdésére is kaphatunk választ!
Gondolom, egyetértetek velem abban, hogy a dicsőítés valami olyasmi, amit sokkal inkább átélni kell, sem mint írni-beszélni róla. Mégis, mégis néhány barátunk, akik szívügyüknek érzik a dicsőítést – megkísérelték a lehetetlent: egy konferencia keretében megpróbálták megfogalmazni mit jelent számukra Isten dicsőítése. Hiába, mi reformátusok már csak ilyenek vagyunk: mindent szavakba akarunk foglalni, mert ha nem tudjuk megfogalmazni, definiálni, vagy legalább prédikálni róla, tán nem is létezik… Sok találó, nem kevés kreatív és jó néhány humoros definíciót kaptunk a testvérektől, ami a jó társaságot tekintve nem is volt meglepő… Be kell vallanom, egy kicsit szégyenkeztem is, hogy ott és akkor semmi frappáns nem jutott eszembe… Most, majd’ egy év múltán törlesztek! Hiába no, akárcsak a jó munkához, jó gondolathoz is idő kell…
Szóval itt a válasz a kérdésre!
Csoma fiam, ha elfárad, ha beüti valamijét, rossz kedve van, vagy csak bántja valami, amit ki se tud mondani elindul felém félszegen, rókáját szorongatva, olyan semmivel össze nem téveszthető bújós-unszolós-huncut arccal, aztán elmotyogja: Apa! Cipeljél! És Apa – merthogy vajból van a szíve – és á dehogy, nincs semmi fontos dolga, épp unatkozott – szóval felveszi, megöleli és lecsücsül vele a legközelebbi fotelba. És csak csücsülünk-csücsülünk, és közben látszólag nem történik semmi, pedig … ahogy Lillusom mondaná: töltődnek az elemek, a lemerült lelki akkumulátor felszívja magát!
Nos, nekem valami ilyesmi a dicsőítés: ücsörögni egyet az Atya ölében. Ha lemerülnek a tartalékok, ha már kiürülőben a szeretetraktár, vagy csak egyszerűen elfásultam elfáradtam, ha nagyon üres vagyok, vagy éppen hogy túlzottan is tele… Nem kellenek ilyenkor a szavak, a mély értelmű gondolatok, nagy imperatívuszok csak az Isten közelsége, szeretetének ölmelege… és aztán jönnek maguktól a szavak, az ihletett gondolatok, a lelkesítő imperatívuszok!
Egy sokat énekelt református ,,sláger” szavai jutnak most eszembe: ,,Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát” Hogy mi történik dicsőítés alatt velem? Csak ülök az Isten ölében, mint Csoma az enyémben és hallgatom Mennyei Édesapám szívverését…
