Szavazódobozunkba új, most már kicsit személyesebb kérdés került. A kérdés nemcsak érdekes, hanem állandóan aktuális is minden zenekaros és minden „gyalogos” dicsőítő számára.
Néhány válaszlehetőséget adok most, de a legjobb lenne, ha leírnátok saját tapasztalataitokat kommentben, és egy valódi kis virtuális beszélgetés alakulna ki itt, az „asztaltársaság” rovat első témájában erről.
Betöltés ...Nézzük hát a hozzászólásokat!
andris: Mostanában kezdtem átérezni annak a szabadságát, hogy a motivációm pusztán az legyen a dicsőítésre, hogy Isten megérdemli, hogy ő egyszerűen méltó rá, és ezért megyek el egy alkalomra, vagy ezért kezdek hozzá a készüléshez, amikor dicsőítést vezetek. Szabadabb lehetek így a saját elvárásaimtól. Viszont ennek az lehet a veszélye, hogy kiüresedik a dicséretem, szóval azt hiszem fontos hozzátennem: Isten megérdemli azt is, hogy teljes szívből, erőből és lélekből dicsérjem, beleadva mindent, amit épp bele tudok adni.
pazsi: Egyetértek az előttem szólóval. Az egész életünk Istent dicsőítő élet kéne legyen, ugyanis ezért teremtettünk. És a dicsőítő élet/ének üres, ha azért törekszünk rá, mert megértettük, hogy „kell”, vagy a saját önző érdekeink vezetnek benne. A kedves illatáldozat Isten előtt, a hálaáldozat. A dicsőítésünket a hálának kell motiválnia, és nem a „kell”-nek vagy a „jól érezzem magam”-nak.
Gina: http://www.youtube.com/watch?v=-QtmNFHeMa0&NR=1