Ejtőernyő

Bár ez annyira talán nem is mindennapos motyónak tekinthető, bizonyos helyzetekben igen hasznosnak bizonyulhat az ejtőernyő. Persze nyilván azoknak, akik arra szánják el magukat, hogy akár több ezer méteres magasságból alávessék magukat.

Azonban nem is feltétlenül kell ahhoz ilyen magasságokba emelkedni, hogy hasonló szituációba kerüljünk; nap mint nap kerülünk olyan helyzetbe, amikor legalább akkora elhatározás kell, mint kilépni egy repülőből a semmibe. A kérdés, hogy azt jókor és kellő elővigyázatossággal tesszük-e? Ejtőernyővel vagy anélkül?

Talán mindenki ismeri a klasszikus képet, ahogy a katonák indulnak ejtőernyős bevetésre: kinyílik a repülő ajtaja és a zöld jelzésre mind kiugranak és landolnak a kijelölt terepen. Komoly bajba is kerülnének, ha csak úgy kiugrálnának, amikor éppen kedvük szottyan, hiszen ismeretlen terepre érkeznének egyedül.

A legnehezebb pillanat, amikor a nyitott ajtó előtt még mindig piros jelzés van és várni kell.
Roppant határozottnak kell lenni minden nap az életvitelünkben, hiszen minden egyes döntéssel, amin hezitálunk, csak még sürgetőbbé válik az összes többi. Minél több és talán fontosabb kérdésben kell elhatározni magunkat, annál inkább csak rohanás lesz belőle.
És közben még mindig csak várni kell. De mire is várunk igazán?

Mindenki valamit vár ettől az egésztől. Mindenki remél majd valami szépet Odalent. Rengetegen várják a Csodát, valami egészen Újat és rengetegen kiugranak, hogy ezt megkaphassák. Hiszen ahogy mondja minden okos, amit mindenki posztol Fészbukra: Ma kell élni, ma van minden, a tegnap elmúlt, a holnap talán nem is lesz, most ugorj!
És közben még mindig várni kell(ene).

Sok ilyen benyomás ér minket naponta, de ha túl közel megyünk állunk az ajtóhoz, egy ilyen barátias hátbaveregetés is mélybeszántó következményekkel járhat.. Ez a legrosszabb, amikor már nem vagy elég biztos abban, hogy itt a helyed, viszont még ugrani sem mersz, mert nem vagy elég biztos, hogy itt az idő. Aztán ha túl sokáig van így az ember, előbb-utóbb lepottyan vagy végleg elmegy a cél felett.
És közben még mindig csak várni kell.

Várni, hogy Isten ha valóban velünk van, tegyen valamit, várni az Ő útmutatására, várni a legjobb lehetőségekre, várni egymásra. Folyton várni és aggódni és gyötrődni, hogy vajon már elhagytam vagy még el sem értem, amiért, akiért itt vagyok? Közben látni mindazt, ami fölött elmegyünk, sokszor gyönyörű földeket, látni azokat akik ugranak és közben gyávának, kivetettnek érezni magam miért ottmaradtam. Miért ez az egész, miért kell várni, miért kell egyáltalán dönteni?!
Ilyenkor sokszor könnyebb eldobni az egész cókmókot és dühösen csakazértis kiugrani.
Pedig közben még mindig csak várni kellett volna.

—-

Szerintem zseniális találmány és manapság egyre inkább ismertebbé válik a tandemugrás. Ez abból áll, hogy a vállalkozó kedvűeknek lehetőség nyílik ejtőernyős ugrásra, komolyabb szakértelem és felkészülés nélkül; egy profi ejtőernyőshöz csatolva ugranak és vele együtt, az ő kormányzásával landolnak.

Mi is, annyi mindent kellene tökéletesen tennünk, hogy ne legyen semmi gubanc az életünkben, és mégis valahogy sosem sikerül. Az élethez sem értünk igazán, pedig ez az egyetlen, amit mindenki legnagyobb kincsként és reményként kapott. Kicsit idegen az életünk ebben a világban, hiszen őszinteségre, bizalomra, biztonságra és igaz szeretetre vágyunk. Ezt lehet keresni, de önmagunkban mindig máshol fogunk landolni, ha csak “ugrunk az árral”.

A hatalmas kegyelem, hogy Isten nem hagyott minket egyedül ebben a helyzetben. Ő igenis lépett, hogy megmenthesse azokat is, akik már talán reménytelenül zuhannak lefelé.

“Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.”
/Lukács 19;10./

Jézus utánunk ugrott, eljött ebbe a világba. Igazából az advent is erről szól, hogy Őt várjuk, és már mint beteljesedett ígéretet! Mi már abban élhetünk, hogy az Ő áldozata megváltott minket a bűnökből, a hibákból és megment minket, még ha korán, és ejtőernyő nélkül ugrottunk is. Ott van velünk és rengeteg szeretettel, igével és ígérettel csatol magához és nem enged el. Nem enged el, ha nehéz várni az ugrás előtt és nem hagy el, ha már túl későnek érzed a reményt zuhanás közben.

Ha egyszer közel ért hozzád ez a szeretet és betölt ennek a lelke, nem leszel többé ugyanaz. Ugyanúgy lesznek nehéz helyzetek, ugyanúgy lesz még, hogy ugranod kell, vagy ami még nehezebb: várni! De lesz kire, lesz mire várni, lesz erő megállni és ha ott az idő lesz erőd ugrani, mert Jézus ad bizonyságot és vezet arra az útra, ahol igazán jó helyre érsz. Ad igazi szeretetet, ad testvéreket, akikkel együtt követhetjük Őt! Aki adta az életed, Ő fog igazán jól vezetni téged, hogy amire igazán vágyol, azután ne csak vakon ugorj, hanem Tőle várd biztosan!
Velünk van, még ha úgy tűnik már mindent elrontottunk, ha minden ígéret homályos és mindenkitől messze kerültünk. Olyankor jön, és küld szeretetet, amit tovább adhatunk egymásnak, igéket, amikkel Magához kapcsol és megerősít, amikor a legnehezebb Őt várni.

Ad áldást  és békességet, hogy ne félj a magastól, sem a mélytől, hanem láthasd az Ő erejét és érezd tartó karjait, amikor igazán szükséged van arra, hogy nyíljon az ejtőernyő!

“A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt a lábatok alatt hamarosan.”
/Római levél 16;20./

S.D.G.!

bodabence