Személy szerint sokszor elrontok dolgokat. Sokszor érzem úgy, hogy miután átvonult rajtam egy gonosz árhullám, mindent elvesztettem. Látszólag minden rommá lett, és ebben a szomorúságban sajnos hajlamos vagyok egyre mélyebbre kerülni az elkeseredés lejtőjén. Miért rontottam el újra? Miért nem védett meg Isten a kísértéstől? Mindent elvitt az ár? Ilyenkor könnyebb elmenekülni a magamnak kigondolt kárhozatba, mint visszamenni a kereszthez és bocsánatot kérni. A kegyelem talán azért érthetetlen fogalom számunkra, mert a világra abszolút nem jellemző. Viszont Isten a kegyelméből küldte el nekünk Jézust, hogy általa kiutat kaphassunk a bűnökből. Ezzel a kegyelemmel tudta Jézus azt mondani, hogy  “Megbocsáttattak a te bűneid.” és hogy “Te kövess engem.” Ha pedig követjük, akkor már nem az számít, hogy megértsük a kegyelmét, hanem hogy abban és abból élünk. Oda kell mennünk hozzá, és minden dolgunkat Rá hagyni, be kell látnunk, hogy mi magunk nem tudunk mindig helyesen élni.

“Aki hozzám jön, hallja beszédeimet és azok szerint cselekszik: megmutatom kihez hasonló: hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”
/Lukács 6;47-48./

Amikor olvastam ezt az igét, nagyon örültem: az Úr sok dolgot mondott vele, bátorított, talán még dicséretnek is vettem. Azonban az igazi üzenetet csak a “vízpróbában” értettem meg. Ezzel a példázattal Jézus megmondja, hogy ha Őrá van alapozva az életünk, biztos alapon áll. De azt is mondja, hogy árvíz az fog jönni, és igenis beleütközik a házba.

Az ige boldogsága után én is kaptam egy jó áradást, amit abszolút nem értettem. Most akkor hogy értette ezt Isten? Az előbb még szilárd alapról volt szó, én meg most itt állok a romoknál. Nem értettem az egészet. Lehet, hogy nekem az ige folytatása szólt:

“Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott a ház, és teljesen elpusztult.”
/Lukács 6;49./

Így már teljes volt a zavar a fejemben; nem tudtam Istenhez eljutni, és egyre távolabb éreztem magamat Tőle. A korábbi biztonság, hogy Benne vagyok és vigyáz rám a szeretetével, olyan távolinak tűnt, hogy hihetetlen lett. Nem hittem, hogy a házam, amelyet elsodort az ár, Jézussal újra felépíthető. Féltem, hogy most mindent elvesz az Úr, amit adott; minden áldást, az Ő szeretetét, szolgálatot, vagyis az igazi életemet, amit Vele éltem..

Nagyon messze vittem magamat, de ez nem volt nehéz, mivel ilyenkor a gonosz mindig alánk adja a félelem és a kételkedés lovát, és szinte már beletörődtem, hogy nekem rossz. De amikor elég messze kerültem ahhoz, hogy az legyen rossz, ha rosszul érzem magam, felébredt a szívemben a vágy, hogy visszatérjek az Úrhoz. Valami ilyesmit érezhetett a tékozló fiú is, a malacok mellett, amikor rájött, hogy van otthona, ahol jobb lehet. Reménykedett a kegyelemben, hogy még visszafogadják, csak mint szolgát. El kellett indulnia, vesztenivalója nem volt, hiszen minden jó dolga otthon volt.

Nekem is rá kellet jönnöm; mindenki és minden, aki fontos számomra: az Úrban van. El kellett indulnom haza, mert nem tudtam Isten nélkül tovább élni. Ez a kegyelem. Amikor az Úr adja, hogy rosszul tegyünk valamit, hogy aztán rájöhessünk, igazán csak nála élünk. Nem feltétlenül kell a disznópásztorkodásig eljutnunk: reménykedni, hinni kell a kegyelemben, a megváltásban. Hiszen Jézus átvette helyettünk a bűneinket és a szeretetével újra fel tud emelni, ha elesünk.

Ami számomra igazán fontos, mindig az Úrra bízom. Sok keserű tapasztalat árán kellett rájönnöm, hogy magamtól nem igazán tudok vigyázni a dolgaimra, életem Isten nélkül igazán nem sokat ért. De amire a kegyelemből rájöhettem, hogy Isten valóban egy szerető Úr és ha rábízom az életem, nem kell a világot hajszolnom, mert Ő egy új életet készített el. De épp gy teljesül be, hogy “aki megalázza magát, felmagasztaltatik”, hiszen ha elismerjük, hogy gyengék vagyunk és az Úr kezébe, a biztos alapba fektetjük dolgaink, nem lesz olyan ár, ami el bírná sodorni azt!

Isten áldjon meg titeket és adja az Ő biztos alapját az életeteknek!

Bence