LJL, vagyis Lélek Jelen Lét. 

Sokféle csend létezik. Van a begubózás csendje, mikor úgy megsértettek, hogy süniként magamra húzom a tüskés kabátom. Olyankor egy kis ideig inkább ne gyertek közelebb! Van a fáradtság csendje, mikor egy tompa lepedő fed már be engem és a dolgok homályosabbak és halkabbak. Jó, ha ilyenkor megsimítjátok a vállam és kedvesen rám mosolyogtok. Van a szomorúság csendje, mikor minden kék, esik az eső a szívben és ilyenkor az a legjobb, ha mellém ültök az esőben. Van a meghatottság csendje, mikor öröm és hála úgy eláraszt, hogy jobban kifejezi ezt egy hallgatag tekintet, mint a lelkes szavak szele. Van az elégedettség csendje, vacsi után hintaágyon a teámmal, kora nyári estén fel-le, fel-le. Fel-le. És van még biztos sokféle, kiegészítheted a sort, hogy te milyen féle-fajta csendeket ismersz még, avagy teremtesz…

Ezen a hétvégén az Istennek szentelt csendbe léptünk be. Ez egy nagyon tágas tér. Egy láthatatlan világ, telis-tele völggyel, dombbal, pusztával, vízforrással. Víztükrökbe nézve meglátjuk mivel jövünk, mit cipelünk, mi van rajtunk Itt és Most. Nézelődünk. Van időnk. Van! Időnk! Ez a mai (de, lehet a mindenkori) embernek üldözött csodaszarvasa. Az idő. És miközben nézelődünk, imádkozunk is. Kérjük Teremtőnket, hogy lépjen bele ebbe a térbe, amit a kapcsolatnak szentelek, közte és köztem. Vágyom hallani és megérteni, esetleg meglátni valamit, ami Tőle jön. És habár egyedül megyek, saját nyomvonalon, de érzékelem a többieket is, akik körülöttem hasonló szándékkal vannak jelen. Együtt is vagyunk. Együtt énekelünk és vesszük a kenyeret és a bort. Van, aki a pusztából jön az asztalhoz, van, aki a vízforrás mellől. Megférünk egy asztalközösségben.

Nekem az idei LJL többnyire dagályos volt, napfényes és könnyed. Párszor majdnem sírtam, de végül nem. A testem elkezdte beérni a lelkemet. Szuper napos időjárásunk volt és én sétáltam. Néztem a százorszépeket. Istennek fontos a szépség. Szakadtak át gátak. Néha jó, ha elárasztja földünket valami. Volt fűkasza is. Senki hibája. Nem volt jó, de a nem jó is vezethet felilsmerésre. A fűkasza a csendünkbe belefűrészelve örök emlék marad.”