Igen, mi is ott vagyunk a “csépén”! A sófáros csp-szervező csapat több szakaszban érkezett Fadd-Domboriba – az elsők között mindenesetre Aszti lehetett, hiszen a Szikra sátorban megjelenő sófáros dicsőítő alkalmakat ő szervezte. Aztán Dettiékkel kedd délelőtt mi is odaértünk, és nekivágtunk a Lehetőségek Piacán lévő sófáros sátor-sarok berendezésének, és a nagy súllyal ránk nehezedő dekorációs kérdések, valamint spárgacsomók kibogozásának.

Miután a drapériák és fényképek és pólók és asztalok… stb. a helyükre kerültek, már csak azt vártam, hogy a délutáni dicsőítésre készülő  (a Dicsőítő Iskola tanáraiból felálló) minimálformációnk másik fele megérkezzen. Innentől kezdve vált egyre izgalmasabbá a történet…

…és igazolódott be újra a legenda, miszerint az ördög, miután levettetett a mennyből, a technikai eszközökbe zuhant bele. Jelen esetben egy kocsiba. Gáborék (dobosunk, akivel Endre, a dicsőítésvezető is jött) hűtővize ugyanis egyszerűen eltűnt, és ezen már a “beöntés” se segített. Az Endrétől kapott negyendóránkénti telefonos helyzetjelentések egyre sötétebb színre festették az előttem álló pár órát: meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy átvegyem a dicsőítésvezetést az akár “Szent Maradék Dicsőítő Csoportnak”-nak is nevezhető 3 fős formációnk élén. Végül békességet kaptam erre is, és nekiindultunk a dicsőítésnek a “kevesebb néha több” illetve a “live simple” jegyében. A dicsőítés közben olykor-olykor kinyitottam a szemem és/vagy felnéztem a kotta mögül kissé aggodalmas tekintettel, figyelve, ahogy a kezdéskor a sátorban szépen tartózkodó 20-30 fiatal hogyan párolog el a hőség és a forró levegőben elvesző 2 szál gitárunk hangjának hatására. Meglepetésemre azonban inkább Istennek a “két hal és öt kenyér”-típusú kedvességét figyelhettem meg: egyre többen voltunk, és a dicsőítés egyre hangosabban, és egyre nagyobb erővel szólt. Az egyórás dicsőítés 4. negyedére – vagyis épp a pörgős dalokra – nagy tapsvihar közepette befutottak Endréék, egyenesen a szervízből… és felhangzottak az utolsó dalok immár a teljes minimál formációban! “Hozsánna, hozsánna! Jöjj megváltó Királyunk!” – miközben az utolsó dalsorok hangzottak, arra gondoltam, hogy Isten szinte sose hagyja, hogy valami is úgy alakuljon, ahogy terveztük. Zavarba ejtő helyzetekbe visz bele, hogy aztán megmutassa dicsőségét, és azt, hogy a mi szolgálatunk sem a mi nagyságunkon múlik – hanem az Ő nagyságán. És amikor mi teljesen “minimál”-ok leszünk, akkor Ő teljesen “maximál”…

Szabó Andris