Az írás a LélekJelenLét programunkon született, Balázs Péter tollából:

„Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: “Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat”

(Máté 21, 1- 3)

 Vasárnap délelőtt volt, melegen sütött a tavaszi nap. A fák már zöldbe borultak és újraéledt a természet. A madarak csiripeltek, megtelt élettel a levegő. Kimentem a ház körül megnézni mit kell ma csinálni. Most, hogy már jó idő van, el kell intézni egy csomó dolgot. A szamarakat is kikötöm a kertbe a ház előtti részre, hadd legeljenek egy kicsit a szabadban. … 

– Üdv, mi járatban?

– A szamárért jöttünk. Az Úrnak van szüksége rá.

– Vigyétek. A csikóra is?

– Arra is.

… Nem tudom visszahozzák-e, de félek nem. Most láttam őket utoljára. Valahol mindig is tudtam, hogy ennek így kell lennie. Az a pillantás, amikor legutóbb itt járt. Éreztem, hogy valami nagy és fontos dolog részesévé válok, és hogy elhívást kapok, Tőle személyesen. Nem mondott ugyan semmit, de már ott akkor a nagy tömegből éreztem, hogy engem szólít, és a szamarakat nézi. Megkért rá, és most be is teljesítette a kérést. … Inkább utánuk megyek! Látni akarom mi van Vele! Biztos, hogy ez a kezdet, és kíváncsi vagyok mi fog történni! Vajon beváltja régi reményünk és helyre állítja Izráel királyságát?

Ott hagyta amivel épp foglalatoskodott, és szinte villámléptekkel ment be a házba. Mintha máris késésben lett volna pedig nem is tudta; egy csapásra vége lett a komótos vasárnap délelőttnek.

Az úton ugyanazok jártak a fejében újra meg újra: a találkozás, a nézés, a szamarak, a tanítványok. Szinte immúnis lett mindenre az őt körülvevő világból. Nem hallotta a madarak csicsergését, nem érezte a napsugarak melegét az arcán. Nem hatott rá a szép idő varázsa, nem tudta magát átengedni az idilli napsütés bűbájának. Egyre csak a zajokat figyelte. A tömeget kereste, az embereket. Sejtette, hogy a Mester Jeruzsálembe megy, az ünnepre jött fel, mint mindenki más. És biztos volt a csodában. Látta és hallotta a történeteket, amiket meséltek neki. Találkozott a vakkal, aki újra látott, beszélt az emberrel akinek megint ép volt a keze. Egyszerre elöntötte a remény, hogy valami most tényleg megváltozik. Tudta, hogy valami sokkal nagyobb dolognak lehet a részese. Újra fiatalnak érezte magát. Képes lett volna bármit megtenni. Vágyott az Úrra. Minden lépéssel egyre jobban érezte, hogy az élete része lett. Személyesen az övé. És akkor meglátta.

A másik úton ment, amin a falut megkerülve közvetlenül az aranykapu előtt lyukadt ki. Hatalmas tömeg, az emberek sorban álltak az út két oldalán és ünnepeltek. Érezte, hogy átjárja a levegőt mindaz, ami benne van, és hogy mások is ugyanazt érzik. Tele vannak reménnyel, ők is Tőle várják a szabadulást. Biztos, hogy semmi sem lesz már ugyanaz! Ebben a pillanatban változik meg minden, és ennek ő is részese lesz! Gyorsan odafurakodott a kapu előtti sorban, hogy láthasson valamit. Hol vannak az ő szeretett szamarai, és hol az ő szeretett mestere. Bár személyesen soha nem beszéltek, és a tanításaira sem ment el, most kész volt mindenét átadni. Már tudta, hogy csak Tőle várhatja a folytatást, Ő az aki reményt adhat az életének. Ő tudja csak, mit hoz a holnap. És akkor meglátta: ott jött két szeretett szamara, a csikón pedig ott ült a Mester. Milyen egyszerű, és mégis milyen felséges! Mint egy igazi király. Sugárzott belőle a dicsőség, sugárzott belőle a hatalom, sugárzott belőle az erő. Ember ilyet még nem láthatott, még a legnagyobb uralkodóktól sem. Látszott, hogy Ő ura a mindenségnek. Nevére minden meghajol, és lába előtt hever az egész világ. Nincs olyan, aminek Ő ne parancsolna, nincs olyan természeti erő, mely nála nagyobb lenne.

Az emberek extázisban voltak, hangos kiáltásokkal magasztalták: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!” Pálma ágakat terítettek elé, ahogy közeledett a kapuhoz. Volt, aki a felső ruháját is elé terítette.

Én is szerzek egy ágat, én is elé akarok teríteni egyet! Még jó, hogy itt a szomszédomnál kettő van!

 – Hozsánna a Dávid fiának! Áldott aki az Úr nevében jön!

És akkor odaért. Lassan lépdelt a csikó, akit én neveltem fel, és milyen áldott sora lett!

– Szia.

 … És rám nézett. Felismert, mintha hosszú órákat beszélgettünk volna abban az egyetlen egy pillanatban. Finoman megpaskolta a csikó nyakát, ezzel mondott köszönetet érte: „Jó állat. Szelíd.”

„Én neveltem fel. Neked, Uram.”

Peti