A mai nappal hivatalosan is beléptünk az adventi időszakba. Ilyenkor minden adventi lesz, a vásár meg a készülődés is, meg persze minden megjelenő írás is :) Tartva magam a tematikához, szeretnék pár gondolatot leírni arról, ahogyan én belecsöppentem az idei adventbe.

Nem tudom mennyire volt sportszerű részemről a többi adventi-készülődővel szemben, hogy már jóval régebb óda adventelek. Nem azt kell érteni ezen, hogy a strandszezonban is már karácsonyfadíszekre vadásztam, hanem valami olyasmit, hogy Isten igen céltudatosan tréningezett ebben a lelkületben.

Maga a szó várakozást jelent, amiről sokat tanulhattam. Jellemzően ez egy spanyolviasz-felfedezős önismereti túra volt számomra, de nagyon hálás vagyok érte, mert néha épp az ilyen teljesen hétköznapi és általános dolgok lesznek nagy áldássá. Leginkább azt éreztem meg, hogy annak ellenére, hogy teljesen természetes az, hogy várok Isten ígéreteire, benne reménykedem, bízom, mindig ott van bennem valami maradék kis vágyakozás. Hogy, na, hát azért történhetne most is valami.
Olyan eléggé kettősen éltem meg azt, hogy milyen jó hallani Isten ígéreteit és biztató szavát és milyen fárasztó várni és semmit sem tenni. Vagy éppen arra rájönni, hogy sose jó, amit teszek. Lehangoló tud lenni.

“De aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét? Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok képesek, miért aggódtok a többi miatt?”
/Lukács 12;25-25./

Nagyon tetszik, ahogy Jézus kezeli ezeket a mindennapos, de sokszor kicsinyes kérdéseket. Nem olyan megsimogatós, “everything will be allright” módon, hanem nagyon is egyenesen; szembesít azzal, hogy a legcsekélyebbre sem vagyok képes. Ez elég meglepő válasz volt a kis sajátbejáratú depressziómra ahhoz, hogy kimozdítson belőle.

–

A várakozás, vágyakozás valami újra és nagyra egyáltalán nem mai találmány.

“A nép reménykedve várakozott, és szívében egyre azt fontolgatta Jánosról, hogy vajon nem ő-e a Krisztus.”
/Lukács 3;15./

Jézus korában a Messiást várták nagyon erősen, első körben túl erősen is ahhoz, hogy Őt magát felismerjék. De ez a mai világtól sem idegen, csak ma éppen trendibb dolgok végett vagyunk izgatottak: frissítés az oprendszerhez, aktuális világvége, BL döntő, stb.

Ha nincs egy nagybetűs Valami, egy kitűzött cél, akkor az ember teljesen céltalannak kezdi érezni magát. Elkezd tagadhatatlanná válni a lelkünkben az az űr, amit leginkább az tudná betölteni, Akitől kaptuk.
Sok alternatíva van, de előbb-utóbb marad a kétségbeesés, hogy ránk nem vár és nem vágyik senki. Mert azért mi emberek sajnos túl bonyolultak vagyunk ahhoz, hogy ezt csakúgy meg lehessen oldani. Hiába van sok instant megoldás, teljesen sosem lehet lebutítani a lelket magunkban, ami valami többre várna.

Legtöbben nem is merik Istent egyáltalán a képbe engedni, hiszen így biztosan elveszne az a maradék kis esély arra, hogy megkapjuk amire vágyunk. Csakúgy odaadni mindent valakinek, Aki nem tart minket képesnek arra sem, hogy a legcsekélyebbet megtegyük. Nem egy jó érzés mindent kiadni a kezünkből.

Ha viszont valóban közel engedjük Isten magunkhoz és ezekhez a kényes pontokhoz, akkor valami egész más is megtapasztalható. Először is Isten nagyon jól ismeri a vágyainkat és tudja, mennyire fontosak nekünk. Éppen ezért nem csupán kivágja őket és hagy minket, hanem ezekkel együtt akar minket formálni!
Nem azt akarja, hogy kevesebbel beérjük, hanem, hogy nagyon is boldogok legyünk. Persze ez is egy olyan kérdés, amit nem szívesen adunk ki a kezünkből, hiszen az én boldogságomhoz én értek leginkább, nem?

Furcsa lehet, hogy a várakozásban is tűzzel égni, de ez is egy jó tapasztalatom a témában. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy helyretette bennem az Úr az érzést, hogy mindig kudarcnak érzem magam a sok összedőlt építményem miatt (éljenek a metaforák; sok próbálkozás, mondat, cél lehet ilyen építmény). Megéreztem, hogy mennyire kicsi vagyok ehhez a munkához, de mennyire nem egyedül!
Ha Istentől kapunk tüzet a várakozáshoz, akkor az meg fogja próbálni azt a sokféle építőanyagot, amit összehordtunk építkezni.

“Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát:  az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.”
/1Korinthus 3;13./

Nemhogy az EU szabványoknak kell megfelelnie az építményeknek, hanem maga Isten vizsgálja be mind. Benne van az, hogy fájni fog, és valami odavész, de az előbbi igének a folytatásában ott az ígéret is: “Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” Újabb nagyon egyenes kijelentés, de kell hogy lássuk a felelősségünket az ügyben.

–

Az advent várakozás.  Lehet, hogy eddig csak próbáltunk várni valamire, vagy legalábbis én mindig is nagyon akartam. Kell valami, ami mozgat, ami hajt, amiért érdemes tenni. Hát nekem ilyen hosszú advent kellett ahhoz, hogy rájöjjek mit is kaptam: igazi, reménnyel és bizalommal teli várakozást. A választ, hogy Isten nagyon is közel jött már, megtette az első lépést azzal, hogy elküldte Krisztust már akkor, amikor még nem is tudtuk, hogy Rá kell várjunk.
Ebben a várakozásban éreztem azt a tüzet, hogy nem elkeseredve és félelemmel várom, hogy vajon mit fog Isten elvenni, hanem várom, hogy mit és hogyan fog adni! Tudja mennyit bírok el, kísértésből, nehézségből, várakozásból és nem hagy sosem egyedül. Felértékelődött bennem az a sok idő, amikor kerestem a válaszokat Istennél és az igében – amiket olyan üresnek tudtam látni.

Az advent építkezés is. Sokkal gyakorlatiasabb és valószerűbb, mint ahogy először én is vártam. Megtanultam a mindennapokban is megérezni a várakozást, a hűséget az ígéretekhez; mindez igencsak harcos tevékenységnek bizonyult. Gyorsan kiderül minek van Isten előtt alapja és mi szorul még áttervezésre. Sokszor a legjólelkűbb tervezetemre is a jól ismert egyenességű választ kapom:

“Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.”
/Márk 8;33./

Alapvetően különböznek az elképzelések, ugye “ember tervez, Isten végez”, de épp ezért olyan megdöbbentően nagy dolog, hogy Isten bevon minket a kivitelezésbe! A cél, hogy vele együtt keressük és építsük az országát! És akkor nem kell aggódni és félni, hogy velünk, mint még mindig a földön járó emberekkel mi lesz, mert amikre szükségünk van, “ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” /Máté 6;33./
Érdemes beszállni ebbe az építkezésbe, hiszen Akire most várunk, már megadta azt a szilárd alapot, amire egy életet lehet építeni! Nem fog elmúlni, nem fog megváltozni és amit benne kapunk ígéretként – nem fogja visszavonni!

Készüljünk együtt Krisztusra tűzzel várakozni!

S.D.G.
bodabence