Bizonyság az 2. Sófár Dicsőítő Napról
Szabó András | Szentkirályszabadjai Református Gyülekezet

Megszoktuk már, hogy a legzseniálisabban sikerült művek, a legnagyobb diadalt arató alkotások sikerén felbuzdulva egy 2. részt dobnak piacra a fogyasztók rajongására – és persze pénzére – sóvárgó, az eredeti alkotók fölé növő menedzserek és producerek hadai. Az eredmény legtöbbször lesújtó: a második részek szinte soha nem sikerülnek…

A második Sófár Dicsőítő Napon azonban kivételes módon épp az ellenkezője történt. Mert amit Isten rendez, az mindig csak jobb lehet az “előző résznél”. És ezt most a saját bőrömön tapasztalhattam, de ne fussunk annyira előre, kezdjük csak elölről a történetet!

A dicsőítő nap előtt 2 nappal kétségbe esve írtam tele a sófáros levlistákat imasegélykérő emailekkel, ugyanis a “kór” úgy levett a lábunkról feleségemmel együtt, hogy megijedtem, hogyan tudok én szombaton Hatvanban dicsőítést vezetni? Az imák elindultak, pénteken már jobban éreztük magunkat, szombat reggel pedig kétségekkel telve bár, de nekiindultunk az autópályának, hogy az ország másik felére utazzunk köhögve, szédelegve és szipogva dicsőíteni az Urat.

Végül némi keringés után odataláltunk a hatvani templomhoz, s ahogy kitámolyogtam az autóból, kezdtem úgy érezni, hogy jelenlegi helyzetem ambivalenciáját tökéletesen írhatná le a következő szólásmondás: ” a műtét sikerült, a beteg meghalt”. Balsejtelmem a Lámpás által megkezdett dicsőítés első perceiben igazolódni látszott, amikor a körülöttem lévő lelkesen dicsőítő tömeg felpattant, hogy fennállva daloljon tovább, mire én ráhanyatlottam a templompadra, és szemmel láthatóan a “csendes imádatot” gyakoroltam. Nemsokára néhány kedves sófáros barát kiráncigált a padból, hogy feltessékeljen a kipárnázott imaszobába, ahol kedvemre elnyúlhattam feleségem engem ápolgató karjai közt.

És itt lépett a képbe az első angyal – a helyi lelkipásztor kedves feleségének személyében. Aki átvezetett egyenesen a lelkészlakás nappalijának kényelmes heverőjébe, teát és gyógyszert szervírozott, betakart egy pléddel, nekem pedig már nem volt semmi másra gondom, minthogy aludjak egyet. De ez sajnos nem sikerült. A fejem lüktetett, éreztem a lázat testemben, ide-oda csapongó képzeletemben a délutáni dicsőítésvezetés pedig egyre inkább elvi lehetőséggé, távoli, délibábos ábránddá változott.

Délben aztán feltápászkodtam, mert muszáj volt elmenni ebédelni, s miközben sétáltunk, kezdett realizálódni bennem, hogy valamiféle csodának a részesévé kezdek válni. A megvalósulás pedig nem sokat váratott magára: próba és dicsőítés, kiscsoportos beszélgetés és a záró dicsőítő blokk jöttek és mentek egymás után, és a templom Szentlélekkel telt meg, a ránk áradó agapé pedig közösséggé, ismerősökké és barátokká formálta még az “idegen” résztvevőket is.

Az örvendezés hevében gitárosunk egy dal során beleejtette pengetőjét a gitárba, a következő dal előtt pedig tanácstalanul nézett rám, mivel anélkül nem tudta folytatni. Végül – bátorító bólogatásom hatására – feltette a szentek seregének a prózai kérdést: “Tudna valaki kölcsönadni egy pengetőt?” És itt jött a második angyal. Az első sorban, a közvetlenül Dani előtt álló úriember táskájából, mintegy “varázsszelencét” húzott elő egy tégelyt, amit széttekerve valóságos pengetőkészlet – mit készlet, gyűjtemény! – villant elő. Még választani is lehetett. Eközben a dicsőítő sereglet már izgatottan készült a következő dalra, hogy annak felhangzásakor teljes erővel vethesse bele magát a dicséretbe.

Az áldás és a záróének után néhány baráti ölelés, pár elintéznivaló, és soksok búcsúzkodás, aztán máris ott találtam magam a kocsiban, a volánnál. Annyira jól voltam, hogy még a sofőrködésre is nyugodtan vállalkozhattam.

Ami délelőtt még az ábrándok és az elvi lehetőségek kategóriájába került, az délután valósággá vált. A csoda megtörtént, és az Ige nemcsak szívembe, hanem testembe is hatolt: “az én erőm erőtlenség által ér célhoz”. (2Kor12.9)