Újabb kincset hozunk le a padlásról… a tavalyelőtti dicsőítő napunk beszámolóját. Igazság szerint ez az előző “fent talált darab”, vagyis Tatai István előadása mellett hevert, úgyhogy nem is volt nehéz rátalálni… :)

2. SÓFÁR REFORMÁTUS DICSŐÍTŐ NAP | 2008. november 15. | Hatvan
BESZÁMOLÓ | Wölfinger Bernadett | Szentkirályszabadjai Református Gyülekezet

OLIMPIKONOK VAGYUNK?

Ne ijedj meg, kedves olvasó, jó helyen jársz, igen ez a Sófár honlapja, nem pedig a Nemzeti Sporté. És igen, nem tévedés: Hatvanban igazi olimpikonok jártak. Nem is akárhányan; közel kétszázan, kisebbek-nagyobbak, fiatalabbak-idősebbek. Ez a szám már önmagában is csoda, hiszen a hatvani református templom hivatalosan csak 100 fő befogadására képes. És a csodáknak itt még nincs vége, de ne szaladjunk ennyire előre… Szóval az olimpikon kifejezés a helyi gyülekezet lelkészének Tatai Istvánnak köszönhető, aki arra hívta fel a dicsőítő napra „befutott” hívőket, hogy váljanak hasonlókká az ókori olimpiák fáklyafutóihoz, akik közül azok értek el helyezést, azoknak a teljesítménye számított, akik égő lánggal, a kitartás lángjával érkeztek célba.

A LÁNG, A HARISNYA ÉS AZ EBÉDJEGYEK

Hogy a mi lángunk égett-e, vagy csak éppen pislákolt, amikor Hatvanba megérkeztünk, azt most nem feladatom itt boncolgatni. Mindenesetre egy olimpikonhoz méltóan, jó ideig kitartóan kerestük a hatvani templomot, s bizonyos lángok kezdtek magasra csapni, de ezek nem annyira az Úr, hanem a következő kérdések körül forogtak: vajon-jobbra-vagy-balra-kell- itt-fordulni és a mi-már-megint-miért-késünk és a-vajon-a-három-harisnya-és-két-zokni-elegendő-lesz-e-a-templomi-hideg-ellen. Végül sikeresen megérkeztünk, még 10 előtt, s már az ajtóban nagyon kedvesen fogadtak minket, megkaptuk ebédjegyeinket, s névcéduláinkat. A templomba lépve nyugtáztam, hogy feleslegesen aggódtam, mert ez a templom nem az a templom, s itt már van fűtés, szóval nyugodtan megszabadulhattam a harisnyáimtól. Mivel jó messziről érkeztünk, érthető módon testben lévő testvéreim első útja a lelkészi irodából (?) kávézóvá átalakított helységbe vezetett, ahol a kávé mellett sok-sok rágcsálnivaló, ásványvíz és számos kedves helyi gyülekezeti tag fogadott minket. Ide azonban csak a legerősebbek juthattak be, azok, akiknek sikerült átverekedniük magukat a mosdó előtt kígyózó soron. Na de Thoma Laci nem hagyott túl sok időt a testi élvezetekre, sem a koffeinistáknak, sem a mosdó előtt tolongóknak; bejelentette, hogy KEZDŐDIK! És tényleg elkezdődött…

MÓZES, MIRJAM, ÁSZÁF ÉS DÁVID A PADSOROKBAN

A miskolci Lámpás dicsőítő csoport vezette a délelőtti dicsőítést. Nagyon szeretem őket, sok fiatal; tinédzser és egyetemista bátor dicsőítő lélekkel állt ott, s vezettek minket Isten elé. Közel áll hozzám az ő zenei világuk, áldott egy csapat, Krisztus áldott gyermekei ők. A délelőtti dicsőítésbe volt beiktatva egy igehirdetés-előadás, amit én most is, mint általában mindig, vegyes érzelmekkel fogadtam… Minek? – ilyet hallok minden vasárnap, dicsőítést azonban nem. DE hála a szervezőknek, hogy ők ehhez ragaszkodtak, hiszen kivételes élményben volt részünk. Sajnos nincsen hely arra, hogy hosszabban írjak erről a prédikációról, de bízom benne, hogy a hatvaniak megörökítették, és hozzáférhetővé is teszik. A központi téma nyilvánvalóan a dicsőítés volt, az áhítat a Róma 12:12 boncolgatásával kezd ődött. Ha pár szóban meg kellene fogalmaznom, hogy mi volt a lényege, azt mondanám, hogy arra lettünk felszólítva, hogy legyünk szívünkben mindig ünneplő, kitartó ókori olimpikonok. Nem volt sok időm beleélni magam a fekete szoknyában, fehér blúzban fáklyával győzedelmesen körbe –körbe szaladgáló izmos lábú egyén szerepébe, ugyanis elérkeztünk az igehirdetés legizgalmasabb részéhez. Jött ugyanis hat Istent dicsőítő személy, akiknek gyengeségeivel és erényeivel ismerkedhettünk meg. Nekem sikerült mindannyiuk gyengeségével azonosulnom, így váltam percek alatt túl önálló Mózessé, nagyszájú, kritikus Mirjammá, túl lelkes Dáviddá, a túl szellemi Ászáffá. Mégis volt ebben valami bátorító. Mind Isten embere volt, a Teremtő szerette, feladatokkal ruházta fel, s használta őket. Gondoltam is magamban, akkor még én is labdába rúghatok. Ezeknek a személyeknek a példája, gyengeségeik és erényeik szabadítottak fel aznap az igaz, őszinte dicsőítésre.

MENZAPARTI SÓFÁROS MÓDRA

Sajnos hamarosan eljött az ebédidő, s a Lámpás búcsúzott, mi pedig a közeli iskola menzája felé vettük az irányt, ahol egy tányér gyümölcsleves és egy szelet rántott hús felett sikerült pár szót váltani régi ismerősökkel, sőt újakra szert tenni. Örülök, hogy a Sófár az elmúlt években nem vált belterjessé, és mindig felbukkannak új, kedves testvéri arcok.

A FÁKLYA LÁNGJA TOVÁBB LOBOG…

A délutáni dicsőítést a Veszprémi Felekezetközi Dicsőítő Zenekar vezette, akik szolgálata, maga a csoda volt, de erről máshol olvashattok bővebben… Fantasztikus dalokat választottak, s megismerhettünk új Szabó Andris szerzeményeket is. Szeretem ezeket az imádságokat, mert olyan igazságokra emlékeztetnek, amikről hajlamos vagyok elfelejtkezni. A dicsőítésbe ékelődő kiscsoportos beszélgetés meglehetősen rövidre sikerült, s aztán hamarosan a dicsőítésnek is vége lett, én pedig tovább futottam, vissza a hétköznapokba, fáklyám lobogó lángjával. Hála az egyetlen igaz dicsőítőnek, Krisztusnak ezért!