Keresztény apuka feljegyzései 2. I Szabó György
Aktuális témával folytatjuk a feljegyzéseket: Hogyan juthatunk közelebb Istenhez a hóban
Bevallom, még most, 30 évesen is gyakran álmodom havazással így december táján. Azt álmodom, hogy felkelek, az ablak felé sietek, és már messziről látom, érzem azt a semmi máshoz nem hasonlítható tündöklő ragyogást, ami aztán az ablakhoz érve a szemembe ötlik: egy új világ! Mindent mesebeli szépségű, csillogó kristálypor fed: a szürke utcák hófehér lepelbe burkolózva, a vézna fa-csontvázak fehér csipketerítővel letakarva. És a csend, a puha, minden zajt elnyelő csend! A fény is más ilyenkor, nem húz durva kontúrokat világos és sötét közé, nem vet sötét árnyékszilánkokat szanaszét, csak dereng, tündöklik valahonnan, meghatározhatatlan mélységből-magasságból, és átmos mindent-mindent. Csodás álom, mely nemegyszer valósággá válik.
Aligha van ember, akinek ne volna néhány igazán szép havas téli emléke a gyerekkorából, egy-egy nagy szánkózásról, hóemberépítésről, vagy csak úgy általában, azokról az „igazi, régi, kemény telekről, amikor még nagy havak estek”. Egy kicsit olyan ez, mint a szerelem. Az elsőre mindig emlékezni fogunk. Hangával, a kislányunkkal is így történt. Alig volt két és fél éves, de még ma is emlékszik arra a bizonyos estére… Igen, este volt, teljesen besötétedett már, mikor hazaindultunk a szánkózásból. Szerencsére nagyon közel lakunk a környék kedvenc szánkópályájához, így az utolsók között hagytuk el a nagy délutáni viháncolás helyszínét. Hanga meglepő bátorságról téve tanúságot kipróbálta állva, ülve, hason és háton, velem és nélkülem. Végül maradt a kedvenc formáció: fáradtan hanyatt feküdt a szánkón, én meg húztam, ahogy egy apukától illik…
Baktattam elöl, csak a hó ropogása hallatszott a lábam alatt. A házak szemein kivilágló lámpák és az utcai kandeláberek fénye még varázslatosabbnak mutatta a behavazott utcát, meg a park fáinak fölénk boruló ágainak kusza szövevényét. Csend volt, és ez lányom közelében szokatlan jelenség.
Csak kicsit később mondta el: ,,Olyan szép volt: feküdtem a hátamon és néztem a csillagokat!”
Nekem is van egy téli, gyerekkori emlékem, vagy inkább csak emlékképem. Hasonló, mégis egészen más. Hanyatt fekszem én is, nem szánkón, hanem a puha friss hóra kiterülve. Feltekintek. A közeli utcai lámpa fénye átdereng a hóesésen. Egy pillanatra behunyom a szemem, mert zavar, hogy a fagyos dara a szemembe csap, aztán mégis kinyitom, mert érzem, ezt látni kell. Sűrűn havazik. Szédülés fog el, nincs már föld és ég, fény és sötét, csak zuhogó hóesés van. De mindez mégse olyan, mintha a hó „esne”, inkább mintha én zuhannék felfelé! Fantasztikus érzés. De csak másodpercekig tartott az egész. Olyan volt, mint egy látomás. Aztán újra a szemembe szórta a szél a havat, és elrántva a fejem feltápászkodtam.
Gyakran eszembe jut még ma is ez a pillanat. Legutóbb épp, mikor egy könyv került a kezembe. Kegyelem és nehézkedés, ez volt a címe. Minden, ami születésünktől bennünk és körülöttünk van, a természetünk, a világ húz lefelé. Megszüntethetetlenül és könyörtelen erővel, mint a gravitáció – vallja az író, Simone Weil. De van egy másik, isteni erő is, amely, ha fölnézünk, vonzani kezd, mint a mágnes, és tart fenn, sőt, felemel… A kegyelem.
Mióta tudom és megtapasztaltam, hogy így van, minden havazáskor ez, vagy inkább Ő jut az eszembe…
