Karácsony alkalmából szeretném most bemutatni kis írásomat, amit nemrégiben készítettem.  Valahol egy karácsonyi történet, de valójában inkább egy igen hosszú bizonyságtételnek mondható. Bizonyság arról, hogy ha az Úrban bízunk, akkor a mi dolgaink az Ő kezében vannak. Bizonyság arról, hogy ha az Ő keskeny útjait választjuk, akkor jó irányba megyünk. De mindig két utunk van, a kérdés, hogy melyiket választjuk..

Hosszú, borús munkanap volt. A csepegő eső apró tócsákat szemetelt a járdára, majd látva, milyen jól fest a szűk utcában a vizes aszfalt, mindinkább nekikezdett a zuhogásnak. A kövér cseppek véget nem érő versenyt futottak a széles üvegablakon, amely mögül a fáradt munkásemberek néztek gondolkodva. Az öreg tulaj még egy generációval odébb nyitotta meg a kis presszót a régi bérház oldalában.

János bácsit mindenki ismeri a környéken; ha csak a szomszédba ugrik el ebédidőben, az utcán végigmenet nem találkozik idegen arccal, mindenki mond legalább egy mosolygós „csókolom”-ot. Iskolából hazafelé menet a srácok mindig beülnek egy szörpre és hallgatják a véget nem érő történeteket azokról az időkről, amikor még jaffát ivott az ifjuság, nem „azt a gyári löttyöt”, amit a boltban kapni. Kerek szemmel hallgatják a száz csodát, egészen addig, amíg az apukák le nem jönnek felzavarni a gyerkőcöket tanulni. Ha meg már ott vannak, hát maradnak, „de csak egy percre, János bátyám…” Az alatt a perc alatt megbeszélik a jövő heti választásokat, meg a tegnapi meccset. Akkor csak somolyog az öreg, hogy bezzeg amikor az Öcsiék játszottak, nem volt vitatéma, melyik csapat az esélyes. Ha elvonultak a családfők vacsorázni, lassan beszállingóznak a jóbarátok, s dicsekednek az unokákkal, miközben borozgatnak. Majd végül megjelennek az aggódó nagymamák, és rosszallóan korholják a férjeket, hogy „jaaj, papa, megint iszol?” „Csak csöppet drágám, kis szíverősítő, tudod..” mondja Feri bácsi és bizonyítólag üt a mellére. János bácsi kimenti a fiúkat és megérdeklődi a drága hölgyemények egészségét, amivel hosszas eszmecsere kezdődik a tyúkszemekről, ráncokról és a Piri néni náthájáról. Végül elvonulnak az ifjú párok, majd a helységet betölti a takarítás zöreje. Egyszóval János bácsi nem csak italt mér a pultnál, hanem mindenkihez van pár kedves szava és a poharak mellett a vendégek lelkét is megtöltötte.

Ezen a borongós, nedves őszi napon mégis egy eddig ismeretlen alak tévedt be a kis sarki presszóba. Jobban mondva csak félig idegen, mivel minden reggel elviharzott az üvegablak előtt. Mindig sietett, el ne késsen a munkahelyéről, látszott rajta, hogy rendezett, pontos ember. Olykor-olykor ha találkozott a tekintetük az öreg csapossal, beszorított időrendjébe egy udvarias biccentést. Be nem jött eddig soha, hiszen mi szüksége volt szigorú beosztásába holmi beszélgetést bezsúfolni. Most viszont mélabús, gondterhelt arccal üldögélt a pultnál és meglepő mértékben kóstolgatta az erős italt. Gondolkodva nézegette a poharát, majd kortyolni kezdte, s látszott rajta, minden korttyal egy keserű gondolatát nyeli le.
Sok ilyen gondolata lehetett ezen az estén, mivel rövid időn belül szép számú pohár gyűlt össze előtte. János bácsi aggódva nézte kései vendégét: az öltönyös fiatalember borvirágos orra és szemüvege mögött ifjú, de elnyűtt szemeiben  a végső „már mindegy” pislákolt. Földre dobott aktatáskájából mindenféle papírok kandikáltak kifelé, szélüket pöttyösre csepegte az eső. Egyszer csak fogta magát, fizetett, majd leszédült a bárszékről. Mielőtt az öreg észbe kaphatott volna, már kitámolygott az utcára és bizonytalanul megindult a szitáló ködbe.

Kezeit zsebre téve bandukolt a szűk kis utcán. Búsan nézegette cipőit, ahogyan egymást folyton megelőzve viszik őt magát. Minek? Otthon már csak az üres lakás várja. Holnap reggel újra munka, valószínűleg utoljára, hiszen mindenki érzi, sejti, tudja, ki a következő, aki repül a cégtől. Ő is tudta, csupán formaságból ment volna, s még egyszer elment volna a kis presszó mellett, sietve lóbálva az aktatáskáját. A táska… Azt bizony ott hagyta a pulton, vissza kéne menni érte. Minek? Már mindegy úgyis, nem jelent semmit, nincs benne más, csak az élete: hideg számítások papíron: a munkája. Most élettelenül csellengett az egyre ritkuló ködben. Szigorú naptárából minden időpontot töröltek, céltalannak érezte magát, értelmetlennek, mint a gép, melyet utasítás nélkül kiengedtek a gyárból. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem kezdenek vele semmit. És jaj, az a lány, gondol-e rá még? Nem, nem, nem gondolni a holnapra, mert nincs, csak futni. Igen, ez az, futni, úgy nem érhetik utol a bajok, el kell futni messze a gondoktól… De a feje zúg, szédül vele az utca, fura táncra keltek a házak, oszlopok, csillagok. Nem, nincs már ő, nincs már holnap, csak fut végig az úton, mintha egyenesen a Holdba futna a Földről, úgy szemez a kerek égitesttel, s csak fut tovább.

Egy lámpaoszlop mondott megállj-t a részeg maratonnak és az ifjú csak bámult a csillagokra a pocsolyából, amibe beledőlt. Felkeljen? Minek? Nem is tud, a föld nincs a lábai alatt, szédül, forog fejében a tér, a gondolatok. Végül belenyugodott szomorú sorsába, hogy a sarki lámpa alatt, egy pocsolyában végzi, s csak nézett vakon az égő fényébe.

– Noh, fiam, hát nem akaródzana felkelni?- szólította egy hang éber álmából emberünket. Kinyitotta a szemét és egy kéz nyúlt felé a fényből. Habozott, de végül belekapaszkodott és az ismeretlen megmentő segítségével feltápászkodott. Az öreg pultos volt az.
– Csak gondoltam maga után hozom a kofferét, ha már nálam hagyta – mondta és az álmélkodó megmentett kezébe nyomta – Sejtettem, hogy ezek után nem jut messzire.. Na, jöjjön barátom, beszélgessünk.-

Nemsokára a kis parkban üldögéltek egy padon. A hűvös estén csönd honolt, a kitisztult égen ragyogtak a mennyei drágakövek. Egy-egy kósza autó hajtott el sietve előttük, majd betöltötték a teret az elhaló kutyaugatások és a vonatok zajai. Kilenc órát ütött a templom harangja, hangja megzengette az alvó város álmos házait.

– Te jó ég! Azt hittem már órák óta bolyongok a városban..- csodálkozott a fiatal üzletember.

– Pedig negyed órája sincs, hogy elment. Látja, ez a köd… – mosolygott kajánul János bácsi
– No, de hát miért is van így nekibúsulva?-

– Áh, bonyolult, úgysem értene.. – legyintett és nyakkendőjét meglazítva bámulta lucskos cipőit.

– Higgye el fiam, én már régebb óta próbálom megfejteni a bonyolult dolgokat, és ilyen korban már egypár gordiuszi-csomót magam mögött tudhatok. Egy próbát megérhet megbeszélni a jó öreg Jancsi bácsival. – mondta az öreg és bátorítólag hunyorított.

– Tulajdonképpen valóban nem bonyolult ; a jelen helyzetemet nevezik azt hiszem teljes csődnek. Mondjuk az életem összessége sem különb, gyerekként gyakorlatilag a két szülő közt pattogva, a bírósági válópereken nőttem fel. Aztán anyám eltűnt egy külföldi befektetővel és valahol Svájcban él. Apám bankigazgató, elfoglalt ember, olyannyira, hogy még én sem férek bele az életébe. Fizette az iskoláimat, szerzett egy jó állást és azóta tudomást sem vesz rólam. Ezek után hamar megszoktam, hogy egyedül magamnak és a munkámnak élek. De most…-

Ekkor gondolatai már messze jártak valahol a csillagok felett, a végtelen messzeségben, amit nem érthet senki, csak rácsodálkozhat titkod mélységére.

– Hát igen, a szerelmet nem lehet betáblázni.. – törte meg a csendet János bácsi – Ne nézzen rám ilyen meglepetten, én is voltam fiatal, barátom. Olyan vörös a füle mint a cékla! –

– Hát igen.. – mondta szégyenlősen fiatal barátunk – ..nem lehet. De én mégis ezt akartam, mintha a szeretet csak egy újabb műszak lenne. Nem is értem, hogy várhattam tőle akármit is. Most pedig se munkám, se senkim. Látja? Azt hiszem, ez a vége, lehet ennél rosszabb?? Én üldöztem el magamtól, azt se tudom szóba állna-e még velem, rám nézne még, mint emberre? Mint egy rideg munkagép úgy éltem, ha az egyáltalán élet volt. De amikor megismertem, választanom kellett: szerelem vagy munka. – az ifjú mélyet és keserveset sóhajtott – Nem tudtam változni, dolgoztam és alig volt időm rá. Már egy hete nem is beszéltem vele, mert nem tudtam beszorítani a munkám mellé, mégis elvártam, hogy amikor ráérek, akkor szeressen. Persze ez így nem mehetett, nem beszélt velem, nem jött el és én kétségbe estem és a munka után beültem hát inni. Most meg itt vagyok tök részegen egy padon az éjszaka közepén és erősen kétlem, hogy lenne értelme hazamennem.-

– Akkor mit akar tenni? –

– Nem tudom… Itt ülök és várok egy csodára, ami talán majd megváltoztatja az életemet..-

– Hát akkor tegye meg maga azt a csodát! Menjen egy kicsit a szíve és ne az esze után is, ahogy egyszer én is mentem… – kezdte az öreg, és szemében az emlékezés lángja gyúlt fel – Annak idején én is olyan, már ne vegye sértésnek, „magaféle” lehettem. Menő munka, ami mellett nemigen lehetett élni, de fényes karriert ígért. Azután egy nap megismertem egy lányt, egy gyönyörű lányt. Majdnem a szomszédban lakott, rengeteget tudtunk együtt lenni, csodás napokat töltöttünk egymással. Amikor az édesanyja meghalt, leköltözött az apjához, hogy gondoskodni tudjon róla. Így ugyan messze voltunk, de mégis közel; tudtam, hogy ha nincs is itt, de van valakim, akinek számítok és akit szerethetek. Leveleztünk szakadatlan, munkából hazafele először mindig a postára néztem be, jött-e levél. Ez sokáig ment így és azon vettem észre magunkat, hogy megtaláltuk egymást a nagyvilágban. Egy nap meglátogattam; karácsony volt, a születésnapján felköszönteni mentem el. Még soha nem éreztem ekkor örömöt és szeretetet. Csodás nap volt, ahogy sétáltunk a hóesésben, éreztem, hogy jó helyen vagyok. Amikor a vasútállomáson vártunk a vonatomra, végiggondoltam a dolgaim. Két utam volt: az egyik ‘haza’ a munkába és sikerbe, a másik pedig haza a kedvesemmel. Sose fogom elfelejteni a percet, amikor jött a vonat és én a karomban tartottam őt. Ahogy néztem a szemébe rájöttem, hogy nem tudnám itthagyni. Rájöttem, hogy karácsonykor nem csak a világ kapott egy ajándékot, hanem mindenki személy szerint is. Az én ajándékom pedig a karjaimban volt és akkor megfogadtam, hogy sose fogom elhagyni a munkám és karrierem miatt. –

Újra szólt a harang. Tompa búgása tíz órát jelzett. A fiatalember merengve lóbálta lábait a kofferja felett és János bácsi folytatta történetét a kis parkban.

– Amikor a vonat nélkülem ment el, csak annyit kérdezett tőlem: „És ki fog holnap munkába menni?” „És ki fog holnap szeretni téged?” mondtam, és ennyiben is maradtunk, mert egyikünk sem tudott már szólni a boldogságtól. Először nem volt ugyan könnyű, de végül találtam állást, majd később az apósom örökségéből, – mondta mosolyogva az öreg a gyűrűjére pillantva – megnyitottuk ezt a kis presszót. Azóta éldegélünk itt nem feltétlenül gazdagon, de boldogan. –

Öreg este volt már. A néptelen utcákon messze sírt a csend egy fékező vonat kerekei alatt. A két ember árnyéka gondolkodón vetült a gyepre a lámpafényben.

– Sokszor gondolkodtam azon, mi lett volna, ha akkor visszamegyek dolgozni. Lehet, hogy most gazdag lennék és minden anyagi gond nélkül élnék talán nem is itt a panelban. De aztán mindig eszembe jut, mi mindent vesztettem volna.. – egy gyűrött kis fényképet vett elő a tárcájából. A képen három kisgyermek volt – Látja? Ezek az unokáim. Ez az én igazi vagyonom és semmire nem cserélném el! –

A hűvös estén csönd honolt, a kitisztult égen ragyogtak a csillagok. Egy-egy elhaló zaj hallatszott még, de végül betöltötték a teret az elhaló kutyaugatások és a vonatok zajai.

– Nohátakkor! – törte meg a, merengő csendet egy hirtelen levegővel János bácsi – Nem is akarom tovább untatni magát csak szerettem volna meggyőzni, hogy igenis két út van, és az egyiken megtalálhatja a lelki gazdagságát is! –

– Sikerült! – mondta a fiatalember könnyes szemmel, felnézve a gondolataiból, amik már egy új, jobb úton jártak. – Én… én… annyira… – kezdte, de a hangja elcsuklott.

– Keblemre, fiam! – mondta az öreg és apja helyett is mint apja ölelte meg a szegény, szerencsétlen kisfiút, aki ezen az estén valami újat kapott, amit eddig valahogy nem tudott átérezni, amiből eddig mindig kimaradt: törődést és szeretetet.

– Köszönöm! – hebegte, amint erőt tudott venni magán.

– Nagyon szívesen! De most már menjen, aludja ki magát, mert még egy ilyen szép szál legény értékéből is levon, ha másnapos. Menjen csak, ne csak várja azt a csodát! Isten áldja magukat! –

Az ifjú pedig már biztosabban indult meg, sőt szaladt az új cél felé, új úton a holnapba.

– A táskája! – kiáltott utána János bácsi, mire az megállt és boldogan intett, hogy már nem kell, hagyja csak. És akkor mindketten nevettek egy nagyot a sötét éjszaka közepén, mert látták, látták már a világosságot.

Hogy mi történt a fiatal üzletemberrel? Egy jó ideig senki sem tudta. Az élet folyt tovább, munkanapok, vendégek jöttek-mentek. Lassan közeledett a karácsony. Ennek alkalmából a kis presszó is kiöltözött, s a helységet betöltötte a karácsonyi hangulat. Egy nap, mikor már összegyűltek a nagyöregek egy kis délutáni csevelyre, és jóízűen beszélgettek, János bácsi, ahogy a poharakat rakosgatja meglátott egy siető fiatalembert az utcán. Ő is meglátta, és az öreg csapos felismerte a fiút, akit a pocsolyából mentett ki. Nem volt aktatáska a kezében, csak egy csokor virág, amivel magyarázkodva integetett a presszóba. Boldog volt, nevetett, ahogy a hóban lóbálta a csokrot, nevetett és látszott rajta, hogy végtelenül boldog és hálás. Az öreg vele örült és örülve köszönt vissza. A fiú szaladt volna tovább, de már előtte állt egy lány, akinek pironkodva átadta a virágot, cserébe egy nagy pusziért, majd kézenfogva elindultak a hóesésben.

De ezt már nem látta jól János bácsi, mert elhomályosult a tekintete és egy könny szaladt le az arcán, majd visszasietett fiúkhoz, csak belement valami a szemébe. Boldog karácsony volt, s aznap este a szokásosnál is nagyobb jóéjtpuszit kapott az ő karácsonyi ajándéka.

„Hagyd az Úrra a te utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik!”
Zsoltárok könyve 37,5

Kívánom mindenkinek az Úr vezetését és áldott karácsonyt!

Bence