beszámoló a dicsőítő iskola szombati utótalálkozójáról

2. Dicsőítő Iskola szervezői-tanári utótalálkozója | 2009. szept. 5. Bp.-Gazdagrét

Majd’ 2 hónap és egy eseményekben gazdag nyár telt el 2. Dicsőítő Iskolánk óta, mire végülis összegyűlhettünk szervezők és tanárok, hogy visszatekintsünk egy kicsit. A dicssuli utáni napokban, sőt hetekben máson se járt az agyam, mint az ott átélt csodákon, az ott megismert embereken, az ott felgyűlt tanulságokon. A fejemben a szervezés részleteiről kisebb-nagyobb listák íródtak, vázlatpontok zakatoltak, álmaimban pedig már a “Hogyan szervezzünk dicsőítő iskolát?” című kézikönyvet dedikáltam a Sófár jövőbeni konferenciaközpontja előtt összegyűlt embertömegek számára… Aztán ugye “hullatta levelét az idő vén fája”, a nyár eseményei betemették és elsöpörték a gondolathegyeket. Valami hasonló zajlódhatott le a többi szervező és kurzusvezető fejében is, mert amikor a “kiértékelő kör”-höz érkeztünk szombati afterparty-n, olykor hosszú másodperceken át tartó szünet és afféle micimackós “gondol-gondol” típusú tevékenység következett. Egy biztos: nem vesztünk el a részletekben. Két hónap alatt lecsapódott a “zacc”, és kialakult az esszencia, vagyis mindaz a lényeg, ami akkor, ott történt velünk, amit akkor ott Isten elvégzett. Csodák, felismerések és gyógyulások a résztvevők életében, egy új generáció felnövekedésének a reménysége, lelki-szellemi küzdelem, különleges testvéri egység… hogy csak a legfontossabbakat említsem. Mindezt nem csak átélni, hanem újra felidézni is gyönyörű ajándék volt ezen a szombaton.

Azoknak, akik ezek után aggódnak, hogy elfelejtkeztünk volna a zuhanyfüggöny, a házirend szigorítás és a metál-kurzus indítás megvizsgálának magasztos ügyeiről, innen üzenjük: minden észrevételt, panaszt és javaslatot elolvastunk, elemeztünk, és feljegyeztünk! A dicsőítő iskola záróalkalmán kitöltött kérdőívek végső konklúziója azonban mégsem a bizonyos hiányosságok pótlása, a toldozgatás-foldozgatás, hanem valami egész más: legyen több tanár, több tanóra, több szabadidő, több dicsőítés – és végül több dicsőítő iskola!  Hát valóban, így legyen, ámen! Nem is tudom, miért jutott eszembe ezek után gyermekkorom egyik leghumorosabb könyvének, az “Amit a zsiráfokról feltétlenül tudni kell”-nek a záró gondolata, ti., hogy “mindenkinek egy zsiráfot, vagy inkább kettőt”. De mégiscsak tudom. Ezért: “Mindenkinek egy dicsőítő iskolát, vagy inkább kettőt.”

Szabó András