A legjobb megjegyzést, amit dicsőítésvezetőként kaphatok, néhány éve, egy alkalom után mondták nekem, ahol misszionáriusokat vezettem a (zenei) dicsőítésben. Nem az volt, hogy “Nagyon jó hangod van!”, vagy “Hű, de király gitárszólók voltak!”.
Ez volt: “Ma LÁTHATATLAN voltál.”
Elsőre nem tudtam, hogy fogadjam ezt. Dicséret volt? Vagy kritika? Aztán elkezdtem beszélgetni azzal, aki ezt mondta, és kezdtem megérteni mit akart mondani ezzel. Elmagyarázta, hogy természetesen látta a dicsőítő csoportot a színpadon a dobost, basszerost, gitárosokat és énekeseket. De a húsz perces dicsőítés nagy része alatt olyan volt, mintha nem lettek volna ott. Valahogy úgy játszott, énekelt és vezetett a csoport, hogy nem állt az útban, félreállt. Láthatatlan lett.
A “dicsőítő rock-sztárok” korában könnyen belecsúszhatunk egy olyan vezetési stílusba, melyben túlságosan is könnyen kerül a mi jelenlétünk a figyelem középpontjába. A harsogó mikrofonok közepette, a fényárban úszó színpadon, ami néhány centivel talán magasabbra van beállítva, mint ahogy kéne, nehézzé válhat, hogy arra figyeljünk, akire kéne az Atyára, a Fiúra, és Szentlélekre és ne magunkra. Én nem vagyok ellene ezeknek az esztétikai/vizuális élményt adó elemeknek. Csak arról van szó, hogy ezeket a dolgokat úgy kell használni, hogy dicsőítésünk ne embereknek szóló performansz legyen, hanem inkább a mi Isten felé való szeretetünk alázatos megjelenítése.
Hogyan válhatunk tehát a gyakorlatban láthatatlan dicsőítésvezetőkké? Ahogy reflektáltam annak a misszionáriusnak a megjegyzésére, felismertem néhány alapelvet, amik segítenek abban, hogy a dicsőítők “átlássanak rajtunk”, és az Urat lássák:
Ne mondj túl sokat! Érezted már valaha, hogy a dicsőítésvezető prédikátornak hitte magát? Alkalmanként én is érzem a kísértést, hogy többet mondjak, mint amennyi szükséges lenne a vezetéshez. Ilyenkor finoman emlékeztetem magam arra, hogy “ma más prédikál”, és belegondolok abba, hogy nekem az a különleges feladatom, hogy az embereket ne a szavakon, hanem a zenén keresztül irányítsam Isten felé. Hadd beszéljenek a dalok saját szövegükkel, dallamukkal és harmóniáikkal. Ezzel elkerülhető a felesleges szócséplés, ami elvonja és megzavarja a dicsőítők figyelmét.
Teremts folytonosságot! Ha olyan dalokat választunk, amik zeneileg illenek egymáshoz tempóban, ütemjelzésben, hangnemben, és stílusban az kevésbé zavaró, és akkor megoldható, hogy egyik dal átvezessen a következőbe. Ezzel elkerülhetjük azokat a hosszú, kínos dalok közti hallgatásokat. Ugyanígy, ha olyan dalokat választunk, amik szövegükben kapcsolódnak egymáshoz, a dicsőítők olyan utat fognak megtenni Isten trónjához, aminek van logikája. Például, ha egy dalt éneklünk Istenről, majd egyet Istennek, aztán megint egyet Istenről, az furcsa lehet. A dalszövegek megszólítottja és témája mutasson következetességet.
Próbálj keményen, játssz jól! Ez egy egyszerű dolog, elég időt együtt tölteni a csapatoddal egy külön összeállított zenei anyag gyakorlásával. Gyakran mégse készülünk eleget. Hallottam már ilyen kifogást: “szeretnénk spontának lenni”. Erre azt mondom: “Akik a legalaposabban felkészültek, azok tudnak leginkább spontánok lenni. És nincs zavaróbb annál, amikor egy Jézushoz szóló kedves dalnál az akkordok összekavarodnak. Persze Ő meg tud váltani minket minden hibánkból, de miért ne kerülnénk el ezeket a hibákat, ha egyszer lehetséges.
Bánjunk óvatosan a szólókkal! A hangszeres szólók sokat hozzátehetnek a dicsőítéshez. Azonban a gitárszólók sokszor inkább a közönségnek szólnak, mint Istennek. Ezt nem olyan könnyű elkerülni. Emlékszem, egyszer az egyik gitáros barátom egy nagy pulcsiban játszott, és a szólója előtt a magasba emelte a kezét, hogy a pulcsi ujja ne zavarja. Alázatos volt hozzáállásban, és tiszta szívvel tette amit tett, de úgy nézett ki, mint John Travolta a táncparketten. Legjobb, ha elkerüljük a rocksztár pózokat, amennyire csak lehetséges. Úgy mutasd magad, hogy az természetes legyen, alázatos, és ne feltűnő.
Alázatos hozzáállás kifejlesztése. Jézus követése az alázatosságban (Fil. 2.) nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy egy csapat dicsőítő “láthatatlan” vezetőivé váljunk. Napi lelki gyakorlatok által, mint az “alárendelődés” és “csend” a Lélek beépíti az alázatot karakterünkbe. A büszkeség sértés Istennek és nyilvánvaló az emberek számára. Az is hozzájárul a mások előtti láthatatlanságunkhoz, ha úgy közelítünk a dicsőítésvezetéshez, hogy helyesen látjuk a magunk helyzetét Isten előtt.
Igazából nem a fények és a színpad miatt válik központivá az előadás. Sok vezetőt láttam, akik egy szál akusztikus gitárral is “learatták a babérjaikat”. Ami fontosabb, az a hozzáállásunk, a felkészülésünk, és érzékenységünk ebben a “dicsőítésvezetésnek” nevezett szolgai feladatban.
Manapság, hogy gyakran sok embert vezetek, különösen is törekszem a LÁTHATATLANSÁGra. Az imádságom ez: “Uram, amikor az emberek hangszerrel a kézben énekelve látnak, hadd lássanak meg Téged rajtam keresztül. Ámen.”
Szerző: Eric Herron, a 2008-as, 1. Sófár Dicsőítő Iskola szemináriumvezetője
