Határidőnapló
Észre sem vesszük de igazából már minden percünkre van valami program, ha pedig akad egy kis szabadidő, azt remekül ki lehet tölteni különböző online időszippantó tevékenységekkel. Előbb-utóbb észrevesszük, hogy elmegy mellettünk az időnk, éppen ezért szeretnénk minél jobban betáblázni mindennapjainkat.
Korábban leginkább az elfoglalt üzletembereknek, de ma már egyre többeknek elengedhetetlen kelléke a mindennapokhoz a határidőnapló. Mostanra ennek számos technikai jogutódja létezik, minden telefon szívesen pittyeg a beállított időpontban, hogy figyelmeztessen minket tennivalóinkra.
Ez a szigorú rend megköveteli, hogy határozottak legyünk. Pontosak; ne legyen csúszás, hiszen akkor borul a többi tervünk is. Másoktól sem elfogadható a késedelem vagy bizonytalanság, ebben az esetben a zűrzavar elkerülése végett töröljük is a személyt és az elképzeléseket. Ne is várjunk, hogyha adódik más; nem is számít, ha már nem a terveink szerint alakult.
Állandó problémát jelent (legalábbis számomra), hogy nem tudok egyszerre két- vagy akár több helyen lenni. El kell dönteni, hogy egy adott időben végül is mire szánjuk az időnket. Mi lenne igazán hasznos? Egy verseny, egy konferencia, egy istentisztelet, egy randevú, egy koncert, egy kellemes séta?
A szelektálás során általában ki is esnek az olyan dolgok, ahova “úgyis minden héten elmegyek”, vagy a “múltkor is voltam”. Aztán kiesik, amit nem tartok érdekesnek, és végül marad, ami momentán a legvonzóbbnak tűnik. Akár az volt a legjobb választás, akár nem, mindenképpen annak vesszük, hiszen változtatni nem tudunk a dolgokon.
“Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!”
/Máté 25;13./
Amit mindezen problémáink közben el is felejtünk, az az, hogy nem csak nekünk vannak időpontjaink. Minket is várnak.
Általános megegyezés alapján a heti egyszeri berendelés a Főnök irodájába vasárnap meg is történik. Ezt csak túl kell élni; végighallgatni bólogatva, hogy mennyire nem teljesítünk, megígérni a változást, szebb időkben reménytelenül fizetésemelést kérni.
Hétköznap már teljesen esélytelen bármiféle kapcsolatot is várni, magunkra vagyunk hagyva a feladatainkkal, nekünk kell betáblázni.
Mindez ott törik meg, amikor majd egyszer megkapjuk a kérdést valaki igazán fontostól: “hol voltál?”
Szörnyű meghallani a múltidőt a rohanó jelenünkben. Nem tudunk rajta változtatni, csak a következményét kapjuk az arcunkba. Képtelenek vagyunk olyan döntéseket meghozni, amelyek minden időben és személlyel megfelelőek, mindig lesz egy olyan szempont, aminek nem kedvezünk.
És ezt sajnos csak akkor érezzük igazán meg, amikor már nem csak egy megbeszélést halasztunk el vagy konferenciát hagyunk ki, hanem amikor elveszítünk valakit. Amikor belátjuk, hogy igenis meghozhattuk a saját döntéseinket, de nem irányíthatunk valaki mást ezzel. Rengeteg konfliktus van abból, ha két ember nem tud időpontot, közös nevezőt találni – nem csak brókerek, de házastársak sem.
Lehetséges-e ezek után egyáltalán jó döntést hozni?
Jézus amikor hozzá fordulunk, jelentkezünk a meghirdetett lehetőségre, nem a szakmai önéletrajzunkat és a jövő évtizedre vonatkozó beosztásunkat kéri, csak azt, hogy mi is azt mondjuk Neki, hogy “itt vagyok.”
Talán még a múltidőnél is ijesztőbb ez a jelen, hiszen azt jelenti, hogy egy helyben állunk, holott rengeteg teendőnk is lenne, rengeteg tervezés, előkészület.
“…ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.”
/Márk 13;11./
Meg kell nyitni a sokszor négyzetrácsos, órákra tagolt szívünket és befogadni az ígéretet és annak bizonyosságát! Sokkal nagyobb bizalmat ad, hogyha hiteles szavakat tudunk mondani; szeretettel, megértéssel, de mégis a legnagyobb egyenességgel tudunk szólni, hogyha nem csak a magunkét akarjuk mondani. Mégis sokkal biztosabb alap lesz, amire épülhet az életünk, és amibe az Úr igaz társat adhat!
S.D.G.!
bodabence
