előadó: Thoma László

Kedves Jelenlévők, kedves Barátaim!

A dicsőítéssel nagyon sok tanulmány és könyv foglalkozik. Lehet, hogy nem ismerünk mindent, lehet, hogy csak párról tudunk, de nagyon sok kiadónak jelent már meg általában angol vagy amerikai eredetiből való fordítása a dicsőítésről. Magyar lelkipásztorok is írtak már több művet erről, beszámolva saját tapasztalataikról. Éppen ezért ajánlom mindenkinek a figyelmébe, hogy ha ilyen könyvet, vagy bármilyen fajta irományt lát, igyekezzen azt elolvasni, természetesen egészséges kritikával, a Biblia mérlegén való megvizsgálással.

A dicsőítés fogalma

A dicsőítés fogalmával szeretném kezdeni. Sokan nem tudják hova tenni ezt a szót. Egyesek szerint a dicsőítés szó ma már lefedett. Lehet, hogy ezt mi nem érzékeljük még, de ugyanúgy, mint a megtérés szó alatt, van, aki esetleg negatív dolgot ért. Ne lepődjünk meg tehát, hogy ha valaki esetleg megkérdezi tőlünk, hogy mi az a dicsőítés, mit kell ezen érteni. A fogalmi meghatározás nagyon nehéz. Én magam nagyon szeretem ezt a szót, s használom is. Az, hogy ki mit ért alatta igazából, az illetőnek a dolga. Nagyon fontos, hogy én hogyan használom ezt a szót

Igazából attól függ, hogy mennyire lesz elfogadott a közös-ségeinkben, a re-formátus gyüleke-zeteinkben, hogy ki használja, és mire használja.

A dicsőítés összefoglalóan Isten magasztalását, dicséretét jelenti. Isten imádatát, hódolatot, ujjongást a mindenható Isten előtt, és én arra szeretnék bátorítani mindenkit, hogy igenis, merjük használni ezt a szót, akár a mi református gyülekezeteinkben is. Ne gondoljuk, hogy ezt kisajátíthatja magának bárki, bármilyen felekezeti keresztyén irányzat. Igazából attól függ, hogy mennyire lesz elfogadott a közösségeinkben, a református gyülekezeteinkben, hogy ki használja, és mire használja. Hogyha olyan emberek, akik tényleg szeretettel, nem felsőbbrendűséggel (például hogy én dicsőítem Istent, te meg csak énekelsz), hanem tényleg természetesen használják ezt a kifejezést, akkor nem lesz ezzel semmi gond.

Egy-két szót szeretnék a Szentírásból kiemelni, amivel az Ige Isten dicséretét illeti. Nem fogom mondani az eredeti szavakat, csak egyik-másiknak a jelentését, a jelentésárnyalatait, ugyanis ezek nagyon érdekesek. Közelebb jutunk a dicsőítés fogalmához, ha ezeket megfigyeljük. Például az Ószövetségi részekben, amikor Isten dicsőítéséről, magasztalásáról van szó, akkor egy olyan szót használ a Szentírás, ami azt is jelenti, hogy: ragyog és fénylik.

Az Isten dicsősége, mint fény, mint ragyogás jelenik meg az Ószövetségi kultuszban. Az Újszövetségben a Lukács evangéliuma 2. fejezetében, amikor Máriából kiszakad, hogy: “Magasztalja az én lelkem az Urat”, egy olyan szót használ a Szentírás, ami azt jelenti, hogy valami növekszik, gyarapszik. Amikor az ember növekszik, gyarapszik és erősödik, akkor dicséri és magasztalja Istent.

Érdekes, hogy az imádatra és hódolatra az Újszövetségben olyan szavakat találunk, aminek az átvitt értelme ilyen, hogy: rabszolgának lenni, feltétel nélkül engedelmeskedni valakinek, illetve alázatosan tisztelni és hódolni.

A dicsőítés az, amikor az ember megáll Isten előtt, és kinyitja a szívét.

Látjuk, hogy a dicséret, Isten magasztalása nagyon árnyalt fogalom. Jelenti a felszabadult örömöt az Isten előtt, és jelent egyfajta megalázkodást. Hogyan tudnánk tehát összerakni ebből, hogy mi a dicséret? A tegnapi előkészítő alkalmon azt fogalmaztuk meg, hogy nagyon jó lenne kinyitni a szívünket Isten előtt ezen az alkalmon, s talán így tudnám összefoglalni: az, amikor az ember megáll Isten előtt, és kinyitja a szívét. Aztán, hogy mi történik, az Isten dolga. Nagyon sok minden történhet az Isten jelenlétében.

Nyilván a dicséret és a magasztalás a Bibliában nem csak a papok kiváltsága volt, hanem az egész gyülekezetet érintette, sőt az egyént is a gyülekezetben. Nem arról volt szó, hogy volt egy dicsőítő csoport, aki kinn áll, ők jól elvannak, énekelgetnek, zenélnek, még élvezik is, látszik az arcukon és a népség, katonaság úgy néha bekapcsolódik, gyönyörködik benne, mint egy koncerten, aztán elmegy haza. Aktív részvételről van szó az Igében, és arról, hogy nem szűkíthetjük le sem az Istentisztelet keretei közé, sem pusztán az éneklésnek a keretei közé az Isten dicséretét és magasztalását. Erről szeretnék majd később többet is beszélni.

Benyomások és tapasztalatok

fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy milyen benyomások és tapasztalatok értek bennünket a dicsőítés-sel kapcsolatban.

Biztos vagyok benne, hogy azok, akik most itt vagyunk ezen a konferencián, rendelkezünk valamifajta benyomással a dicsőítésről: gyülekezetünkben volt, voltunk ilyen konferencián, hallgattunk dicsőítő zenéket. Ugyanakkor biztos mások is vagyunk, nagyon színes társaság, ahogy így elnézem.

Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy milyen benyomások és tapasztalatok értek bennünket a dicsőítéssel kapcsolatban. Ha valakinek az első benyomása esetleg nem túl jó, akkor sokkal nehezebb dolga van, mint annak, aki – mint az előbbi bizonyságtételben is elhangzott -bejött egy ifi közösségbe, és ott kedvesen fogadták, jó élményben volt része. Ezt az első benyomást mérlegeljük, mielőtt véleményt alkotunk a dicsőítésről!

Ha rossz, negatív tapasztalatunk volt, akkor bizonyára ez befolyásolja a dicsőítésről alkotott elképzelésünket. Ezért tartom nagyon fontosnak a mai napon a személyes beszélgetéseket, hogy osszuk meg egymással, hogy mit jelent nekünk a dicsőítés. Nem tud ugyanis az nyilatkozni a dicsőítésről számomra mérvadóan, aki nem élte át, nem tapasztalta meg. Nagyon sok jó szándékú emberrel találkoztam, aki elkezdte mondani a véleményét a dicsőítésről, de életében nem volt még olyan alkalmon, vagy olyan személyes közösségben, ahol talán a dicsőítés mélységeit át lehetett volna élni.

Isten elé járulás

Nem úgy megyünk tehát Isten elé, mint akik nem tudnak semmit, hanem van egy nagyon erőteljes háttérismeretünk.

Két dolgot szeretnék a dicsőítéssel kapcsolatban elmondani, amit fontosnak tartok az Isten elé való járulásban:

Az egyik az, hogy Isten népe, a keresztyén nép húsvét utáni nép. A feltámadás hitében élünk, Feltámadott, mindenható Urunk van, aki olyan távlatokat nyitott nekünk, amelyeket sokszor el sem tudunk képzelni. És nem elég, hogy húsvét utáni, de pünkösd utáni nép is vagyunk, azaz, Isten az Ő Szentlelkét árasztotta ránk, a mi szívünkbe is, és vezetni akar bennünket.

Nem úgy megyünk tehát Isten elé, mint akik nem tudnak semmit, hanem van egy nagyon erőteljes háttérismeretünk. Mégpedig az, hogy Isten alapjában véve nagyon szeret bennünket. Az Ő fiát adta értünk, és elküldte a Szentlelket, amin keresztül kommunikál velünk. Ezzel a tudattal kell az Isten dicséretébe lépni, és őt magasztalni. Legyenek élők ezek a hit tartalmak bennünk!

A kegyességi irányzatok és a dicsőítés

Lényeges dolognak tartom még azt is, hogy semmiképpen sem kegyességi irányzathoz kötött a dicsőítés, nem szabad, hogy az legyen! Természetesen, bizonyára vannak a kereszténységen belül olyanok, akik ezt preferálják és olyanok, akik nem, de Istennek bizonyára nem ez a terve. Amit mi tehetünk, az az, hogy megvizsgáljuk, mivel tudjuk Istent dicsérni, s nem tesszük sem helyhez, sem időhöz, sem dalokhoz (!), sem stílushoz, sem kegyességi irányzatokhoz kötötté ezt a dolgot. Hiszen akkor valamilyen módon az Isten munkáját kötnénk meg.

Az �elég� megtapasztalása

A dicsőítés az a pont, amikor megértem, hogy elég a kegyelem.

Egy Igét szeretnék felolvasni a II. Korinthus 12-ből: “Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” – mondja Pál, amikor az ő betegségéről beszél, látva, hogy Isten nem szabadította meg őt a betegségéből. Barátaim, a dicsőítés az a pont, amikor megértem az Isten előtt állva, és elfogadom, hogy amit Isten ad, az elég. Amikor kinyitom a szívemet – mindegy, hogy milyen énekkel, mindegy, hogy hol vagyok, kikkel vagyok – és elismerem, elfogadom, megértem azt, hogy elég, amit Isten ad. Betölti az én életemet az Ő javaival. Nem fogok hiányt szenvedni soha. Nem kell szűkölködnöm. Nem kell nélkülöznöm. A dicsőítés az a pont, amikor megértem, hogy elég a kegyelem. Hogy Isten a kegyelmének a közegével lát engem, minden bűnöm, nehézségem és engedetlenségem ellenére is. Amit Isten ad az a legjobb és a legtöbb. Amikor megértem azt, hogy Isten terve célhoz fog érni ebben a világban. Az előbb említettem, hogy húsvéti, húsvét utáni, feltámadás hitében és az Istennel való közös kapcsolatnak, élő kapcsolatnak a hitében élő keresztyének lehetünk, és ennek a része, hogy elhiszem: Isten ígéretei be fognak teljesedni az én életemben is.

A dicsőítés, Isten magasztalása nagy lehetősége annak, hogy ne felejtsem el ezeket az ígéreteket. Ha megfigyeljük a Bibliát, Isten többször is megismétli az ígéreteit az Ő gyermekeinek. Miért van erre szükség? Hát ilyen az ember? Nem érti meg Isten akaratát? Hát ilyen az ember! Sokszor meg kell ismételnie Istennek az Ő ígéreteit. Ezeket az ígéreteket a dicséretben feleleveníthetjük és megérthetjük. Ezek a tények lehetnek a mi életünknek a tartóoszlopai és a keretei. Ezek lendíthetnek és segíthetnek át bennünket az életen.

Motivációk és áldások a dicsőítésben

bármilyen formában magasztaljuk is Istent, soha ne önmagában a dicsőítés áldásaiért tegyük ezt”

A részletekre térve szeretnék egy kicsit a dicsőítés motivációiról beszélni. Vannak, akik azt mondják, hogy ők azért dicsérik Istent, mert az jó. Egyet tudok érteni az ilyen emberekkel, akik jól érzik magukat benne. Azért dicsérik Istent, mert kapnak belőle valamit. Azért dicsérik Istent, mert erősödnek az Isten dicsérete közben. A dicséret, dicsőítés és az imádság nem elválasztható fogalmak egymástól, ezek mind összefonódnak Isten előtt. Van, aki azt mondja: erősödik, megtisztul az ő élete. Figyelnünk azonban arra az egyensúlyra, hogy bármilyen formában magasztaljuk is Istent, soha ne önmagában a dicsőítés áldásaiért tegyük ezt a dolgot. Ugye nem önmagában az ajándékaiért szeretjük Istent?! Dicsőítjük Istent azért is, mert olyan, amilyen; mert Ő kijelentést ad, és megmutatja magát nekünk.

A dicsőítés minősí-tett lehetőség arra, hogy megértsem az Isten akaratát!

Nagy lehetőségnek tartom azt, hogy a dicsőítésben Isten kommunikál velünk, választ ad a kérdéseinkre. Valljuk be magunknak, hogy a keresztyén életünk sokszor ott fordul el jó vagy egy rossz irányba, hogy kíváncsiak vagyunk-e Isten szavára és vezetésére, és megértjük-e azt. Hányan, de hányan jönnek ilyen problémával, beszélgetésre, hogy keresztyén hitben járó ember vagyok, és nem értem Isten akaratát. És a saját életemben is nagyon sok ilyen helyzet volt, hogy nem tudtam, hogy most merre s nem volt mindegy, hogy merre! Nem volt mindegy, hogy jó döntést hozok-e, amikor erre az útra lépek, s ezen az úton megyek tovább. A dicsőítés minősített lehetőség arra, hogy megértsem az Isten akaratát!

Hogyan? Megy egy ének, s lesz benne egy szó: “Ah, erre kell mennem”? Nem, nem semmiképpen. Vagy legalábbis, nem feltétlenül.

Saját tapasztalat: nagy kérdésünk volt a feleségemmel, úgy három évvel ezelőtt Isten felé, szolgálatainkra, az egész jövőnkre nézve, s nagyon sokat imádkoztunk érte, s nagyon nem kaptunk rá választ. Nem kaptunk rá megnyugtató vezetést. Egyszer egy dicsőítésen pont egymás mellett álltunk, megfogtuk egymás kezét és elmondtuk Istennek, hogy: “Urunk, nagyon bánt bennünket az, hogy nem kapunk választ, és szeretnénk tőled választ kapni”. S ment tovább az éneklés, vége lett a dicséretnek, ránéztem a feleségemre és azt mondtam neki: “Te. Valamit megértettem a kérdésünkkel kapcsolatban”. Elmondtam neki, és ő is ugyanezt értette meg! Valamilyen módon az, amin hónapokon keresztül gyötrődtünk, ilyen egyszerűen megoldódott az Isten jelenlétében. Micsoda lehetőség ez, hogy megérthetem a vezetést a dicsőítésben, a találkozásnak a legkülönfélébb formáit átélhetem.

Soha ne ítéljük meg a dicséretről alkotott képet az alapján, hogy ki hogyan éli át.

Ne felejtsük el azt, hogy az, amit Isten mond a dicséretről, és amit adott helyzetben mi átérzünk belőle, az két különböző dolog lehet. Soha ne ítéljük meg a dicséretről alkotott képet az alapján, hogy ki hogyan éli át. Lehet, hogy egészen máshogy éli át egyik-másik ember. Valaki az erősödést érzi benne, valaki azt érzi, hogy olyan, mintha Isten átölelné az ő szeretetével, valaki pedig azt mondja, hogy Isten a dicsőítésben megítéli őt, az életének azokat a dolgait, amik nem kedvesek Isten előtt, s mindez belefér, mert ez Isten Lelkének a munkája, miközben dicsérjük őt. Szeretnék egy példát hozni a testvéreknek.

Nem tudom, hogy ki ismeri Hildegardot; Hildegard von Bingent, ezt a középkori apácát? A Szentlélekhez, és a Szentháromság különböző személyeihez írt himnuszokat. Csodálatosak. Nagyon mélyek, élők, személyes kapcsolatról tanúskodnak. Ennek a nőnek a mindene az volt, hogy az ő kolostori életében keresse és kutassa az Istennel való élő kapcsolatot, és ezt a gazdagságot másoknak is átadja. Érdemes foglalkozni az életével; egy olyan szolgáló életet élt, ami mindannyiunk számára nagyon tanulságos lehet, és olyan emberek adtak az ő szavára és kértek tanácsot tőle, akik akkor világi fejedelmek, vezetők voltak, sőt, a pápa egyenesen megparancsolta neki, hogy az Istentől kapott vezetését és bölcsességét kamatoztassa az egyháza javára. Egy olyan dicsőítő életet élt, ami igazán mély volt. Voltak gitárok, meg dob, meg hangosítás? Dehogy volt! Nem volt semmi. Középkori himnuszok voltak, megmaradtak a dallamai is ezeknek a himnuszoknak. Gregorián stílusjegyeket hordoznak magukon; elég furcsa első hallásra annak, aki nem ismeri a gregorián dallamvilágot, de ha megnézzük a szövegét, láthatjuk, hogy hihetetlenül mély. Ennyit a formákról és a tartalomról.

Dicsőítés a hétköznapokban

A nagy csaták nem feltét-lenül az Istentisztelet rózsás körülményei között dőlnek el, hanem a völgyekben

Ne felejtsük el azt sem, barátaim, hogy a dicsőítésünk begyűrűzik a hétköznapjainkba. Pontosabban akkor jó, ha begyűrűzik a hétköznapjainkba. Ha nem marad meg vasárnap, ha nem marad meg a dicsőítő alkalmakon, hanem meghatározza egész létünket. Miben? Ha a dalok “forognak” bennünk tovább, erősíthetnek bennünket, meghatározhatják hétköznapjainkat, döntéseinket, élethelyzeteinket. Bizonyára tudjuk, hogy a nagy csaták nem feltétlenül az Istentisztelet rózsás körülményei között dőlnek el, hanem a völgyekben. Milyen jó lenne, ha Isten a hétköznapjaink legapróbb részleteit is befolyásolhatná, és az uralma alatt tarthatná. Bárcsak ne maradna olyan terület, amelyből kizárjuk Istent.

Az Ézsaiás könyvéből olvasnék fel egy elgondolkodtató Igét, ami arról tanúskodik, hogy Isten népe – bár dicsérte Istent, de nem engedte be a hétköznapjaiba.

“Így szól az Úr:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” Ézs. 29:13-14.

Isten ítélete van azon a kultuszon, azon a dicsőítésen, ami nem alkalmazódik a hétköznapokra, amiben nincs ott a szív, amiben nincs ott a nyitott szív és az odaszánás, hanem kimerül a formákban.

Formák és gombolyagok

Ugye tudjuk, hogy a cicák a gombolyaggal nagyon jól el tudnak játszani? Elszórakoznak, ahelyett, hogy fognák az egeret.

Apropó formák! Nagyon nagy kérdés az, hogy hogyan és mivel dicsérjük Istent. Az egész dicsőítés témaköre szinte ma erről szól, főleg a mi egyházunkban, de máshol is, keresztyének között. (hogyan, milyen formákba, milyen énekekkel, milyen hangerővel, kik dicsérhetik Istent?) Szeretném, ha elvinnétek ezt a gondolatot ma magatokkal: igazából nem ez a lényeg! Nagyon kell vigyázni! Szokták mondani, hogy az ördög sokszor azt csinálja, hogy az Isten népe közé – mint a cicák közé – bedob egy kis gombolyagot. Ugye tudjuk, hogy a cicák a gombolyaggal nagyon jól el tudnak játszani? Elszórakoznak, ahelyett, hogy fognák az egeret. Sokszor bedob így a gonosz egy-egy ilyen dolgot, amivel elszórakozik az Isten népe, és a lényeg marad el.

Vigyázzunk, hogy ne ragadjunk le a formák kérdésénél. Igen. Nagyon fontos, hogy a dicsőítés minőségi legyen zenei szempontból. Fontos, hogy a dalok énekelhetőek legyenek, minél magyarosabbak, lehetőleg magyar énekek legyenek: magyar dallam, magyar szöveg, ne fordítás. (De hol vagyunk mi még ettől?) Fontos lenne, hogy ne maradjon ki senki a gyülekezetben a dicsőítésből, fontos lenne, hogy a dicsőítésben olyan emberek énekeljenek, akiknek az élete kedves, hiteles, nem problémás a gyülekezet előtt…. Mégse ragadjunk le ezeknél a formáknál, mert nyilván a tartalom az igazi kérdés.

Közösségi éneklés KONTRA dicsőítés

Énekelünk, jól esik ez nekünk, jelent valamit� csak két dolog nem történik: áttörés és elmélyülés.

Érdekes dologra szeretném még felhívni a figyelmet: a dicsőítés és a közösségi éneklés fogalma közötti különbségre. Sok gyülekezetben, ifiben nagyon jó kis közösségi éneklés van. Mi a közösségi éneklés? Mikor összeülünk az ifiben, elővesszük az akármilyen énekeskönyvet, és: “Énekeljük a 35-öst!” Elénekeljük a 35-öst, nagyon jó. Utána valaki kiabál: “66-os, 66-os! Elénekeljük a 66-ost”. Aztán összeveszünk, hogy melyiket énekeljük utána. Énekelünk, jól esik ez nekünk, jelent valamit, közel visz bennünket Istenhez, csak két dolog nem történik: áttörés és elmélyülés. Miért? Mert a körülmények valamilyen módon nem adottak hozzá, mert igazából nem történik meg a dicsőítés!

Hogyan történhet meg tehát a dicsőítés? Úgy, hogy olyan indulattal állunk oda Isten színe elé, hogy egyrészt adni akarunk Istennek valamit, másrészt nyitottak vagyunk arra, amit ő ad, és igyekszünk csak Rá figyelni. Közösségi énekléstől talán csak az különbözteti meg a dicsőítést, hogy tényleg megpróbáljuk Istenre emelni tekintetünket és Ő lesz a középpontban, nem pedig mondjuk a személyes ízlésünk, vagy hogy én ezt az éneket szeretném, és így tovább. Jó dolog, ha egy dicsőítés vezetett, és a dicsőítésvezető tartja az egészet a kezében, és így segíti a gyülekezetet, a közösséget Isten közelségébe menni.

Dicsőítés a református gyülekezetben

Református gyülekezeteinkben nagyon nagy kérdés, hogy ezeket a dolgokat hogy emelhetjük be. Különösen formailag. Nem lennék hiteles, hogy ha nem mondanám el csak egy-két mondatban, hogy ez gond még manapság. Ugyanakkor azt gondolom, hogy biztos van erre Istennek terve. Nem hiszem, hogy ne lenne Istennek jó terve és ötlete arra, hogy hogyan emeljünk be egy mai átlagos református gyülekezet közösségébe egy ilyen dicsőítő lelkületet.

Ha jól akarunk interpretálni, akkor meg kell értenünk, hogy az adott helyen, az adott közösségben, mi Isten terve és célja a gyülekezettel a dicséretre nézve. Meg kell érteni, hogy mit készít el Isten, meg kell érteni, hogy mi most ebben az én a szerepem. Áttörés kell, teljesen újat kell felvonultatni, vagy a régit töltsem meg olyan új tartalommal, amely szükséges? Vagy ne csináljak még semmit, mert nem jött el az ideje? Hogyan toborozzam azt a kis énekcsoportot, akivel én ezt fogom tenni? Mind-mind olyan kérdések, amelyekre Istentől kell választ és vezetést nyernünk. Különben, lehet, hogy jól fog menni a dicsőítés, de a saját fejünk után fogunk menni. Ezen pedig nincsen garantáltan áldás.

Nagy lehetőségünk refor-mátus örökségünk akár zenei, akár kegyességi szempontból: nem béklyó, hanem áldás!

A tartalmi megújítás először is nagyon fontos nekünk reformátusként. Személyesen szeretem a református énekeskönyvünket, telis-tele nagyon sok kedves és értékes énekkel, amelyet meg lehet újítani és meg lehet szerettetni.

Nagyon fontos a második, az összetett, komplex, igei nevelés Isten dicséretéről és magasztalásáról. Akinek megfelelő ismerete van az Ige alapján, azzal kevesebb lesz a probléma a gyülekezetben. Nagyon fontos dolog ez az átfogó igei nevelés és tanítás a saját magunk számára is, és a gyülekezet számára is.

Ne felejtsük el a harmadik dolgot, hogy mi, református keresztényként élhetünk dicsőítő életet! Nagy lehetőségünk a református örökségünk akár zenei, akár kegyességi szempontból: nem béklyó, hanem áldás! Egy olyan egyház közösségében lehetnünk és olyan gyülekezetek közösségében, ahol hitvallási alapjaink tiszták, az Igén nyugszanak, és ezt ki kell, és ki is lehet használni.

Miért dicsérjük Istent?

Két dologról szeretnék még beszélni: az egyik az, hogy miért is dicsérjük Istent, és a végére egy-két buzdító gondolat. András mondta, hogy mindenképpen szót kell erről ejteni, hogy egyáltalán miért magasztaljuk Istent. Miért jó ez Neki, miért kell dicsérni Istent? Ez olyan fura, mintha az egész olyan önmaga körül forgó dolog lenne… Nagyon fontos tudnunk, hogy Istenünk méltó a dicséretre. Ezt a szót jegyezzük meg nagyon: méltó. Különösen a Jelenések könyvében olvasunk a méltó Bárányról, a Jelenések 5-ben, aki méltó egyedül, hogy felnyissa a 7 pecsétes könyvet… Ő méltó a dicséretre. Isten méltó a dicséretre mindenképpen, azért mert Ő Az, Aki! Mert biztos pontunk, mert Teremtőnk, mert Megváltónk, és sorolhatnám fel mindazokat a dolgokat, amiért Ő erre méltó. Méltó az ígéreteiért, azért, mert az ígéreteit beteljesíti, mindazért, amit tett, amit tesz, és amit tenni fog. Méltó azért, mert a reménység népe vagyunk, és a java még hátra van!

Isten méltó a dicséretre mindenképpen, azért mert Ő Az, Aki!

Isten tervei kibontakoznak ebben a világban. Isten egyre gazdagabbá teszi az Ő népét, és a legnagyobb, a korona majd a legeslegvége lesz, az örök boldogság, amit szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve soha meg nem gondolt. Mint a crescendo jel, ami erősítést jelent, kifelé tágul: ilyen lehet a keresztény életünk. Ezért dicsérhetjük Istent. Ő képes arra, amire senki más, amire semmi más nem képes ezen a világon, hogy valakinek egy új kezdetet adjon. Bűnbocsánat. Megújítás. Erre csak Ő képes.

A dicsőítés döntés

tehetünk azért imád-ságban, Isten kegyelméből, hogy ne a körülményeknek legyünk alárendelve.

Legyünk buzgók Isten dicséretében! Fordítsunk sok energiát erre. Ne egy kis szegmense legyen az életünknek, hanem töltsön be középponti szerepet! Legyen egy akarati döntés is mögötte: “Uram! Szeretnélek és akarlak téged dicsőíteni és magasztalni, szeretném, ha ez az életem része lenne, szeretném, ha dicsérne téged az, ahogy én dolgozom, ahogy szolgálok, ahogy beszélek az emberekkel, ahogy beszélek a szüleimmel, a gyermekemmel, a házastársammal. Szeretném, ha dicsérne Téged az az életvitel, amit én folytatok. Szeretném, ha dicsérhetnélek Téged, nem csak akkor, amikor látnak a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor nem látnak, amikor keserű vagyok, vagy nehéz helyzetekben vagyok…”.

Testvéreim, tehetünk azért, hogy ne a hangulataink irányítsanak bennünket a hitünkben, Isten dicséretében, tehetünk azért imádságban, Isten kegyelméből, hogy ne a körülményeknek legyünk alárendelve. És tehetünk azért, hogy ne legyünk válogatósak: “ez nem az én stílusom”, hanem megragadjuk a lehetőséget, amit Isten elkészít nekünk.

Közelebb Istenhez

az életem azelőtt, mielőtt nem ismertem a dicsőítést, sokkal kevesebb volt, mint azután

Befejezésként egy rövid, személyes bizonyságtételt engedjetek meg. Én azt gondolom, hogy az életem azelőtt, mielőtt nem ismertem a dicsőítést sokkal kevesebb volt, mint azután, miután ezt megismerhettem. Valaki megkérdezte egyszer, hogy: Megérte ez neked?! Azt mondtam, hogy semmivel nem tudnám megfizetni azt, hogy ez így legyen. Semmivel nem cserélném fel ezt a mostani helyzetet! Azért, mert olyan kapcsolatot hoz létre Istennel, olyan belsőséges közösséget, amelyre mindenki vágyik.

“Csendben állok”- ez volt az utolsó dal, hogy megismerni még jobban, ismerni még jobban Istent. A világon, minden keresztény ébredési mozgalomnak ez volt a mottója, hogy: többet Istenből! Még többet, még többet megismerni! Még közelebb, még jobban az Övének lenni!… Na, ez van a dicséretben. Ez a lehetőség adott számunkra.

Isten áldjon meg bennünket abban, hogy megértsük és megismerjük az Ő áldásait! Engedjetek teret az Isten munkájának! Isten áldjon benneteket!