Újabb sorozatunkkal már régóta tartozunk. Az alább olvasható tanítás ugyanis Gyimóthy Zsolt, gyáli református lelkész tavaszi konferenciánkon elhangzott azonos című előadása, melyet 3 részben tervezünk közreadni. A téma minden református gyülekezetet, sőt, minden gyülekezetet érint, sokhelyütt meg is oszt, mindenesetre feszültségek és indulatok kavarója lehet.

Sófár Konferencia | 2009.ápr.18. Bp.-Gazdagrét |

Gyimóthy Zsolt ref. lelkipásztor előadása

„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz.” (1Kor 1:10)

Egy kirándulás

Kezdetnek szeretnélek benneteket elhívni egy kirándulásra. Egy olyan kirándulásra, amelyen a családommal kirándulok. Szerencsétek van, most nem kell sem hegyet mászni, sem sárban csúszkálni, és semmilyen kellemetlenségtől tartani, ami utolérhet benneteket egy kiránduláson.

Szóval elmegyünk kirándulni. Kik alkotják a kiránduló csapatot? Van egyszer egy 12 éves és egy 10 éves fiú, van egy 8 éves kislány, azután egy öt éves kisfiú, meg egy négy éves örökbefogadott kislány, aki jelenleg fejlesztésre szorul, az ortopéd orvos egy kicsit speciálisabb cipőt is felírt neki, hogy korrigálja a járását; van egy túrázni szenvedélyesen szerető anyuka, meg egy kicsit nehézkes, térdfájós apuka – aki szintén szeret kirándulni, bár ez sokszor nem látszik rajta. Nos, ez utóbbi lennék én. Így heten elmegyünk kirándulni. Nézzük, hogy hogyan is néz ki a kirándulás. Elöl rohan a három fiú, de a legkisebb egy idő után elunva, hátramarad az anyjához. Valahol messze a fiúk mögött ballagok én,  a 8 éves lányommal, egyenletesen, de nem túl gyorsan. Leghátul igyekszik a feleségem a kicsi lánnyal, majd a hozzá csatlakozott kisebb fiúval. Teljesen természetes, hogy nem lesz egy a tempónk.

A fiúk, mint a fiatal csikók előrerohannak, néha már nem is látszanak. Aztán arra panaszkodnak, hogy fáradtak, de amikor megállunk pihenni, ez a fáradtság nem látszik rajtuk. Energiájukról tanúskodik, hogy Toldi módjára lengetik a farönköket.

Én nem túl gyorsan, de egyenletes tempóban tudok jól menni. Sem túl gyorsan, sem túl lassan – sőt, ha már fáradt vagyok, akkor hatalmas energiákat vesz ki belőlem minden megállás és újra elindulás. Pl., amikor meg kell állni és bevárni a lemaradókat. Ez jobban fáraszt, mint maga a gyaloglás.

És végül ott vannak a kicsik az anyjukkal. Sokszor kézen fogva kell velük menni. Nem egyszer nyafognak, vonszolni kell őket. Természetesen nem bírják úgy, és egyébként is szeretnék magukat vitetni. Rendszeresen várni kell rájuk. Bizony, ha fáradunk, a türelem is kevesebb egymás iránt. De aztán megérkezünk együtt egy szép helyre, ahol csodálatos a kilátás, eszünk együtt egy jót, pihenünk. Amikor pedig fáradtan visszaérünk az autóhoz, remek érzés beülni, tudva, hogy hazavisz. Hazaérve aztán azt veszem észre, hogy akkor már a fáradtság is kellemes, és a néha-néha kibukó türelmetlenség is elpárolgott. Egyszerűen jó együtt megérkezni, és együtt örülni egy napnak, amelyen együtt mentünk – mi a család.

És itt ez a lényeg – nem a kirándulás az, ami mindennek a középpontjában van, hanem a család. Nem a kirándulás ügye az, ami a középpontban van, hanem az a közösség, akikkel egy család vagyunk. A cél az, hogy együtt menjünk végig az úton és együtt érkezzünk meg a célba.

A kirándulók 3 csoportja

1. A legszembetűnőbb problémát a hátul kullogók okozzák. Ők azok, akik hátráltatják az egész csapatot. De éppen ők a leggyengébbek. A hátul kullogók azért kullognak hátul, mert gyengék. Lehet velük veszekedni, lehet őket nógatni, lehet őket vinni, lehet miattuk idegeskedni – de ettől semmi nem változik. Ők akkor is hátul fognak kullogni, és mindig is hátráltatni fogják a gyorsabbakat, legalábbis, amíg meg nem erősödnek (15 év múlva szerintem már én leszek a hátul kullogó, de nem hiszem, hogy vinni fognak). Egyet viszont nem lehet tenni: nem lehet otthagyni őket. Nem hagyhatom ott a négy éves lányomat, vagy az öt éves fiamat az erdőben: menthetetlenül elvesznének.

2. Vajon az előreszaladók nem okoznak-e problémát? Sőt: nem lassítják-e a csapatot? Már hogyan lassíthatnák azok, akik gyorsan és elöl mennek? Nem éppen ők a húzó emberek? Nem őket lassítják a lassabbak? Igen, és sokszor mégsem. Még akár lassíthatják is a csapatot. A legidősebb fiam adott erre a számunkra egy jó példát. Ő ment. És aztán az egyik elágazásnál nem figyelt a jelzésre, csak ment, ment és ment a rossz irányba. Mi meg azt gondoltuk, hogy a jelzett úton ment – számunkra egyértelmű volt a jelzés és mentünk a helyes úton. Közben egyre távolodtunk egymástól. Lett belőle másfél órás keresgélés: hol a fiam?! Már attól féltem, hogy ránk sötétedik az erdőben. Végül meglett, de nem előrevitt, hanem hátráltatott a nagy sietsége.

3. Most azt gondolhatjátok, hogy az egyenletesen középen haladó nem okozhat gondot. Mármint én. Hisz én vagyok a családfő, a vezető – bezzeg, ha velem tartanák a lépést, akkor minden rendben lenne. Ha kicsit összeszednék magukat a kullogók és visszafognák magukat a rohanók. De ha így gondolkozom magamról, akkor pont ez fogja okozni a problémát. Miért? Mert mindkét irányban türelmetlen leszek. Állandóan vissza akarom fogni a rohanókat és sürgetni a kullogókat. Ismerem. Sokszor okoztam problémát – főleg magamnak. Mi az, amit meg kell értenem, és amire emlékeztetnem kell magamat ilyen alkalmakkor:

• Igenis engedni kell a rohanókat, mert ha visszafogom őket, elveszem tőlük a kirándulásban azt, ami számukra örömet okoz.
• Igenis be kell várni a kullogókat, mert ők nem az én bosszantásomra kullognak, hanem azért, mert vagy fizikailag vagy éppen lelkileg nem képesek gyorsabban jönni; ha türelmetlenül sürgetem őket, olyan terhet teszek rájuk, ami ellenállást vált ki belőlük.

Így fogunk együtt megérkezni a célba – mert ez a lényeg. Hogy végül együtt érkezzünk meg. Persze dönthetünk úgy is, hogy el sem indulunk. De ha nem indulunk neki egy kalandnak, akkor hogyan érhetnénk a végére?

Azt gondolom, hogy ebben a kirándulásban sok minden benne van, ami az egyházról, a gyülekezeteinkről szól. És benne a dicsőítésről – úgy is, mint istentiszteleti stílusról. Talán mint egy izgalmas kalandról?

Amiről nem lesz szó

Szeretném tisztázni, hogy mi az, amiről ma nem szeretnék beszélni. Azért tartom ezt fontosnak, mert nem szeretném, ha valaki utána azt mondaná, hogy nem mondtam el fontos dolgokat.

• Nem szeretnék beszélni a dicsőítéssel kapcsolatos evidenciákról – a dicsőítés bibliai alapjairól, a dicsőítő életről.
• Nem szeretnék beszélni a dicsőítés mellett szóló érvekről, valamint nem szeretnék beszélni arról, hogy a dicsőítés ellen szóló érvekre milyen válaszokat adhatunk.
• Nem szeretnék beszélni magáról a zenéről, mivel az utánam következő előadó ennél sokkal avatottabb ebben a témában.
• Sőt evangélizálni sem szeretnék; bízom abban, hogy Krisztus halálának és feltámadásának az igazsága ott van mindnyájatok szívében és Krisztusra építettétek fel az életeteket.

Amiről szó lesz

Amiről szeretnék beszélni, és amiért a kirándulást, mint példázatot elmondtam – mit kezdjünk a gyülekezetben a dicsőítés miatt felszínre törő problémákkal, feszültségekkel.

Amiről beszélni szeretnék, az az, hogy hogyan kezeljük azokat a feszültségeket, amelyeket – valószínűleg mindnyájunk tapasztalata szerint – a dicsőítés okoz a gyülekezeteinkben.

Folyt. köv.!