szeminárium  | 2009.júl. 7.| 2. Dicsőítő Iskola, Sárospatak

Kovács Endre | teológus, a Barnabás-csoport tagja

A szeminárium utolsó részében a lelki olvasás konkrét gyakorlatával, lépéseivel ismerkedhetünk meg. Másszóval ez itt egy útmutató a lectio divinához.

A lelki olvasás gyakorlata

Térjünk a LECTIO DIVINA gyakorlatára. Ennek az olvasási módnak a történelmi kialakulása és elméleti megalapozása ma nem célunk, bár ezek is sok segítő adalékot szolgáltatnak. Most csak az olvasási mód gyakorlatával foglalkozunk

Hogyan olvassunk tehát?

Az „istenes” vagy ”lelki” olvasás (lat. lectio divina) tehát azon a meggyőződésen alapul, hogy a bibliai szöveg értelme Isten, és olvasása arra hivatott, hogy Hozzá vezessen. A lelki olvasás során úgy olvasunk, mint aki egy létrán halad felfelé, fokról fokra. A létra mindegyik „foka” az egyre mélyülő megértés felé, vagy egyre beljebb vezet: így közelítünk az “árnyék”-tól, azaz a szöveg szó szerinti értelmétől, ami csupán a felszín, az “igazság”, a Világosság felé.

A szeminárium hanganyaga:

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

 letöltés

Az olvasás minden egyes lépése a Krisztussal történő közösség teljesebb és teljesebb valóságához közelít minket. Az olvasás mindegyik lépése tehát az imádság része. Úgy is mondhatnánk, hogy négyféle csend gyakorlásáról van itt szó. Guigo II a 12. században e lépéseket, mint egy létra fokait, így írja le:

“Az olvasás az Írás alapos tanulmányozása, mely közben az ember minden erejét erre összpontosítja. Az elmélkedés során az elme azon szorgoskodik, hogy a rejtett igazság ismeretét keresse. Az imádság a szív osztatlan Isten felé fordulása, hogy a gonosz elűzessék és a jó megnyeressék. A szemlélődés által az értelem valamiféleképpen Istenhez emeltetik, és önmaga felett tartatik, miközben az örök édesség örömeit ízlelgeti.”

Az olvasás folyamatának ez a leírása mélyen átgondolt meggyőződéseken nyugszik, melyek az egyházban évszázadok során kristályosodtak ki. Kövessük nyomon ezeket a lépéseket!

Az első létrafok: az olvasás

Amikor olvasunk, szemünkkel (és fülünkkel, ha hangosan olvasunk, ahogy őseink) arra törekszünk, hogy felfogjuk a szöveg értelmét. Az olvasás „csendjében” félreteszünk mindent, ami nem a szövegről szól. Ehhez önfegyelem kell, ahhoz pedig alázat, hogy ne beleolvassunk valamit a szövegbe, hanem kiolvassunk onnan valamit. Az olvasásnak ezen az első „létrafokán” objektívitásra törekszünk. Az ún. eredeti szerzői szándék megtalálása tehát leginkább alázat kérdése, és csak másod- vagy harmadsorban a helyes exegetikai módszerek kérdése. A fő mozzanat a befogadás, ahogy a vevőállomások is befogadják a hanghullámokat. Nem ők halásszák, hanem csak beengedik őket. A lényeg az, hogy a szöveg eredeti „másságát” meghagyjuk és ne vetítsük bele magunkat abba.

Mindebben a zavartalanság is számít – a frissesség, a napszak és a helyszín. A megoszlott figyelem figyelmetlenség. Az olvasott rész hossza is számít, mert csak egy időre tudjuk figyelmünket az adott szövegre fordítani. Rövidebb szakaszokra jobban tudunk összpontosítani. A lelki olvasás jellemzően lassú olvasás.

A második létra-fok: elmélkedés

Amikor a szövegrész kezd ismerőssé kezd válni ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk hozzá, hagyjuk abba az olvasást. Csukjuk be a könyvet, és kezdjük el „ízlelgetni” a szöveget. Ez a csend második formája, és az olvasás második szakasza: az elmélkedés. Ennek lényege, hogy a szöveg mélyébe igyekszünk hatolni. Itt sokkal nagyobb szerepet kap a szubjektivitás. A szöveg mélyebb megértéséhez ugyanis nem a szöveget tárjuk fel magunk előtt, hanem fordítva, magunkat a szöveg előtt. Befogadó készségünket növeljük. Koncentrálunk a szövegre, felidézzük és elképzeljük azt, engedjük, hogy hasson ránk. Eközben fontos, hogy mit teszünk magunkkal: nem nyomjuk el magunkat, mert akkor nem leszünk jelen, de előtérbe se helyezzük magunkat, mert akkor rólunk szól az olvasás. Ezek helyett a szöveg hatásának adjuk oda magunkat. Ha bennünk bármilyen gondolat támad, megengedjük, de nem időzünk nála (!!), ha bármilyen érzés ébred, elismerjük hogy ott van, nem tagadjuk le, de nem időzünk nála. Magunk mellé ültetjük, és visszafordulunk a szöveg felé. Amiről most beszélek, az a csend gyakorlásának a legnehezebb része. Évtizedek kellenek hozzá!!

• Ahogy nem tud olvasni az, aki csak szubjektív, mert kihagyja az első fokot, a szöveg másságát, és a szövegbe minduntalan saját magát vetíti bele, de anélkül, hogy erről tudna,
• úgy nem tud olvasni az sem, aki csak objektív, mert nem engedi, hogy megszólítsák, nem engedi közel magához a másikat, nem engedi, hogy megérintsék.

Itt az elmélkedésben a szöveg is jelen van és mi is, Isten is szól, és mi is szólunk, objektívak is vagyunk és szubjektívak is. A lényeg az, hogy mindig visszatérjünk a szöveghez, hogy újra és újra visszatérjen figyelmünk hozzá. Ez a vissza és visszatérés kulcsfontosságú az elmékedésben. Mindenkinek szétszóródik a figyelme, a jelenléthez mindenkinek vissza kell térnie. Ezáltal keressük Istent, ez a mi részünk abban, hogy a szöveg mélyére jussunk, hogy mindig oda térünk vissza, Hozzá, mindig kitárjuk előtte magunkat.

Az elmélkedés érzékeltetésére a középkorban előszeretettel használták a kérődzés hasonlatát. Miután a tehén a füvet lelegeli (olvasás), azt megrágja, lenyeli, felkérődzi (elmélkedés), aztán újra rágja, és újra lenyeli (ez is elmélkedés). Mindezt azért, hogy a rostos szárban és levélben rejlő tápanyagokat jobban feltárhassa, és a tápanyagok minél nagyobb része felszívódhasson a beleiben. Az elmélkedés során mi is ezt tesszük: forgatjuk az Igét, hogy minél teljesebben „felszívódjék” bennünk, és szöveteink része legyen. Az elmélkedéshez segít kívülről a képzelőerő használata, és a kívülről megtanulás.

Ne felejtsük el, a cél: a befogadás. Nem az a célunk, hogy valamit megértsünk vagy megoldjunk, hanem hogy befogadjunk. Nehéz ezt nem tenni, mert iskoláinkban azt tanultuk, hogy a tanulási folyamatban az elemezés, összehasonlítás és következtetések levonása központi. Ezek maguktól jönnek bennünk, amikor ébred egy gondolat, elindul a láncreakció. Ezzel azonban gátoljuk a befogadást, mert az elemző értelem tárgya fölé helyezi magát, és csak azt engedi be, amiben már értelmet talál. Ahhoz, hogy az Ige „belénk szívódjon” és úgy hasson „ahogy akar”, minden átalakítás nélküli befogadás szükséges.

És még egy szempont. Igazán elmélkedni csak akkor fogunk, ha felhagyunk azzal a vágyunkkal, hogy „hasznosítsuk” az elmélkedést. Aki hasznosítani akar, kezébe veszi a vezetést. Aki kitárja magát az Ige előtt, az Igére pazarolja figyelmét. Ehhez ráérősség kell. Az Ige körülbelül olyan gyorsan hat, mint ahogy a víz a talajban levő búzaszemre. Biztos, hogy hat, de a folyamat üteme és a gyümölcstermés ideje nem áll hatalmunkban. A hatékonyság fogalma feltételezi, hogy a temelékenység irányítása a kezünkben van. A gyümölcstermés fogalma azt feltételezi, hogy mi ápolhatjuk az egészséget, de az élet funkciók kimenetelébe nem szólhatunk bele. Ez a különbség a hatékonyság s a gyümölcstermés között. A hatékonyságot kereső embernek az elmélkedés olyan, olyan mint Júdásnak a Jézusra kent drága kenet. Merő pazarlás az egész. Mindezt az 1. Zsoltár foglalja össze legjobban. Ez az elmélkedésről szól, és a Zsoltárok könyvében az összes többi Zsoltár-imádság olvasása előtti használati utasításul is szolgál.

“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, Hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.”

A meditáció az önátadásnak egy olyan foka, ami korántsem szokványos. A farkasoktól és a kutyáktól lehet leginkább ellesni. Amikor az életre-halálra menő küzdelem egy pontján az egyik fél már nem bírja tovább, és megadja magát, akkor nyakát az acsarkodó ellenfél fogai elé fekteti. Kiszolgáltatja magát, a földre fekszik, és vár. Az állatok továbbra is remegnek, de felmérték az új erőviszonyt. A harc véget ért. Aki elmélkedik, behódol. Az elmélkedés csendjéban Máriával, Jézus Anyjával mondjuk: „legyen nekem a Te beszéded szerint!” Aki ezt teszi, nem tudja, hogy a kapitulációnak mi lesz a következménye, és azt sem tudja mikor. De nem is ezért teszi. Hanem önmaga kiszolgáltatásáért.

A harmadik létra-fok: imádság

Az olvasás harmadik „létrafoka” az imádság. Az imádságban igazi önmagunkat vállaljuk fel – ha szorongás van bennünk azt, ha zavarodottság, azt. Ha az Ige izgatottságot váltott ki belőlünk, akkor azt. Ha az öröm vagy a szabadság élményeit éltük át, azokat. Nem az a lényeg, hogy értjük vagy nem értjük, hanem az, hogy azt vállaljuk fel, akik itt és most vagyunk. Ne magyarázzuk és formázzuk érzéseinket, mielőtt imádsággá formálnánk őket. Éppen fordítva. Engedjük, hogy az imádság műhelyében formálódjanak azok. Az sem cél, hogy valami történjen bennünk, vagy valaminek látszódjunk, valahogy érezzük magunkat, hogy valamit halljunk, találjunk, vagy létrehozzunk. Ezek éppenhogy akadályok. Az imádságban bárminek meg szabad változnia, de semminek nem „kell” változnia. Azt fejezzük ki, ami bennünk történik. Válaszolunk az Igére. Éppen azáltal lépünk az Istennel folytatott párbeszédbe, ha feltárjuk magunkat. Ekkor leszünk az elfogulatlan nézőkből és szakedzőkből játékosok. Ekkor kezdődhet a játszma, ekkor kezdődhet az átváltozás.

A negyedik létra-fok: látás

A lelki olvasás negyedik lépcsője, vagy a csend gyakorlásának negyedik formája, Isten jelenlétének nézése. Vannak kegyelmi pillanatok, mikor Isten valóságának egy egészen közvetlen ismerete megadatik. Az egyes kegyességi és lelkiségi irányzatok sajátosságainknak megfelelően más és másként nevezzük ezeket,  értelmezzük vagy hallgatjuk el Isten különös közelségének pillanatait, de aligha van olyan keresztény irányzat, melyben kétségbe vonnák Isten közvetlen szeretetét, amit a Lélek által Ő öntött ki szívünkbe. Ami által az ember az Apostollal együtt felkiált: „Abbá Atyám”! Ezek a kegyelmi idők rendkívüliek és sokakban ezek ébresztik fel a tudatosságot a „több” iránt.

Én azonban most nem a kegyelmi pillanatok átéléséről beszélek, azok időzítése egyedül Istenen múlik. Arról a csendes imádságról beszélek, amikor arra törekszünk, hogy Isten számára és csak érte jelen legyünk, és éberek legyünk. Hívják ezt szemlélődő imádságnak is. Az ember ilyenkor nem tesz mást, mint Isten felé fordítja figyelmét. Ami ilyenkor rajtunk áll, az leginkább az eltűrés. Ha igazából Istenért tesszük és felé fordul a figyelmünk, akkor akár a Gonosz támad, akár érzések öntenek el, gondolatok vagy ötletek árasztanak el, akár látomásunk lesz, Isten felé fordulunk. Ez az imádat lényege is, melynek nem az imádó, hanem az imádott áll abszolút középpontjában. Elszenvedünk mindent, de nem hagyjuk magunkat eltántorítani attól, hogy Istenre figyeljünk.

A szemlélődés valósága belső átváltozáshoz vezet. Ahogy akkor, amikor majd Istennél leszünk, és meglátjuk őt, elváltozunk az ő hasonlatosságára, úgy most is, amikor őt nézzük, elváltozunk színről színre. A csendesség gyümölcse az Istennel megélt közösség, ami a szeretetben lesz nyilvánvaló. A szemlélődés lényege a Krisztussal való bensőséges közösség, ami kisugárzik. Ekkor nem alkalmazzuk az írást, hanem miután asszimiláltuk azt, az

„bennünk átalakul a szeretet cselekedetivé, egy-egy pohár hideg vízzé, az egész világ felé irányuló misszióvá, gyógyítássá, evangélizációvá, és igazságossággá Jézus nevében, és az Atya imádatára emelt kezekké, és a Fiú társaságában megmosott lábakká.” (Eugene H. Peterson)