“Mert én újat cselekszem”

élménybeszámoló az első sófár  református dicsőítő konferenciáról

szerző: Szabó András

PROLÓGUS

Rám hárult a megtisztelő feladat –  aminek nagy kedvvel teszek eleget -, hogy beszámoljak az első Sófár  református dicsőítő konferenciáról! Elöljáróban csak annyit írnék, hogy egy-két nappal az esemény után visszagondolva április 22-ére még azon merengtem, hogy vajon álom volt-e mindez, vagy tényleg valóság? Dicsőítő konferencia a református egyházban? Áááá, dehogy, talán csak képzelődsz! – a racionális válaszom ez lett volna. A valóság azonban rácáfolt a racionalitásra, ahogy már csak szokott az lenni az Úrnál: TÉNYLEG volt egy dicsőítő konferencia! Nem álom volt, amiről annyit álmodoztunk!

enumeráció

Na de forgassuk csak vissza az idő kerekét annak a bizonyos napnak a reggelére! Április 22, szombat, hajnal. Csend. Kampánycsend. A rövidre sikerült éjszaka után a hajnal kissé álmos hangulatban és csipás szemekkel találja a gazdagréti templom felé igyekvő szervezőket 7 és 8 óra között, agyukban zakatoló szervezési kérdésekkel, megoldatlan problémák tucatjával.

De ahogy találkoznak, látják: innen is – onnan is fáradt, de mosolygó arcok, segítő kezek bukkannak fel, minden olyan gyorsan és gördülékenyen zajlik. Kikerül a kapu fölé a Sófár-zászló, a büfébe a forró tea és a kávé, a regisztrációnál pedig egy szempillantás alatt már manufaktúrában üzemel a névtáblák és könyvjelzők vágása és rendezése.

Aztán egyik percről a másikra már csak azt érzékeljük, hogy egyre többen leszünk, áramlanak befelé az emberek, egyre másra ismerős arcok tűnnek fel  – akiket így egyszerre tán még sosem láttunk egy helyen (!) , sor kígyózik a regisztráció előtt, egészen ki az utcára, a jókedvű beszélgetésektől pedig egyre hangosabban zsong az épület.

Te jó ég, elkezdődött a Sófár!

kürtjel és köszöntés

Mindjárt 10 óra, és az egy órás “káffés-gyülekezős” idő lassan lejár. Édes Árpi és Végh Gizi, a Sófár két moderátora (akiket magunk közt csak az “édes vég” kettősként emlegettünk) már kezdi is hívogatni az embereket befelé a templomtérbe. A sófár (kosszarvból készült kürt) pedig, ami egy perce még “muzeális értékű tárgyként” díszelgett az Úr asztalán, most Árpi kezében tűnik fel a gyülekezeti épület legkülönbözőbb pontjain, amolyan blúzos-rekedtes, éles, tulkoló hangot hagyva maga után. Mi kell ennél több? A nép özönlik befelé.

Hivatalosan is elkezdjük: a széles templomteret megtöltő majd kétszáz résztvevőt a gazdagréti gyülekezet lelkésze, Lovas András köszönti. A “hivatalos” köszöntő olyan személyesre és őszintére sikerül, hogy máris hatalmas reménységgel tekintünk a nap elébe.

istenre és egymásra hangolódás

Aztán feláll Kiss Sámson Endre vezetésével a baráti alapon verbuválódott reggeli dicsőítő zenekar néhány fős formációja, hogy Isten magasztalásával kezdve vágjunk neki a napnak. “A dicsőítés a szabadság kultúrája” – bátorítja a később már szinte szállóigévé alakuló mondatával Endre a jelenlévőket, majd egy új, kétszólamú ének megtanulása után kezdetét veszi a dicsőítés.

Pár perc múlva már úgy érezzük, minden megváltozott – ez már nem csak egy jó közösségi összejövetel, hiszen itt vagyunk az Úr trónja előtt, és a Lelke eggyé formál minket. “Isten élő lelke jöjj” – a gitárok és a hegedű lágy kísérete fölött hatalmas erővel zúdul az ének, és Ő valóban itt van. A Lélek betölti a templomot!

A éneklés után tovább folytatódik a dicsőítés, igaz más formában – a moderátorok kérésére az egymáshoz közel helyet foglalók három fős csoportokban ismerkednek, elmesélve egymásnak, hogy személy szerint kinek milyen volt az első dicsőítés az életében. Bár az egész épület zsong a sok apró beszélgető-körtől, mégis olyan egyszerű nyugalom, békesség árad közöttünk, az egymással való közösségünket ez a pár perc még szorosabbá fűzi.

bizonyság dalban, tanítás szavakban

Majd egy, a kiskunhalasi református gimibe járó lány jön előre, hogy bizonyságot tegyen. A megtérés nagyon friss élmény számára, zavarban is van, ő inkább a dallamok, nem a szavak embere, mondja, s ez azonnal ki is derül, amikor énekelni kezd Isten fenségéről és lényéről.

A szívünk és értelmünk ennél jobban már nem is lehetne felkészítve az Igére, a tanításra. Thoma Lászlónak, a Miskolc-Avas, Dél-lakótelepi  Református Gyülekezet lelkipásztorának lendületes, üzenetekben gazdag előadását a dicsőítés kérdéseiről feszült figyelemmel hallgatjuk. Laci tanítása igen gyorsan, igen sok áldást jelent számunkra – a jegyzetelők párpercenként teleírnak egy lapot, a máskor maguk elé meredők tekintete most élénken követi az előadó kézmozdulatait. “Engedjetek teret az Isten munkájának!” – hangzik a zárómondat, igen, úgy legyen! Árpi a tanítás után köszönetet is mond az előadónak, aki “megmentette a konferenciát” – hisz minden az eltervezett időben folytatódhat!

tizenhét szeglet, tizenhét kör

Nehéz feladat előtt állnak a moderátorok, hiszen nem kevesebb, mint tizenhét kiscsoport megalakítását kell levezényelniük. A sorban szólított, az ország legkülönbözőbb pontjairól érkező, most pedig a templom legkülönbözőbb pontjain egymás után felálló kiscsoport-vezetőket alig győzzük követni tekintetünkkel. Hála az informatikai szervezettségnek, a csoportbeosztásunk a névtáblából egyszerűen kiderül.

A kávé- és teaszünetben további ismerősöket fedezünk fel, további szálakon kezdődnek és folytatódnak a beszélgetések, de nem sokáig, mert már mindenki a csoportját keresi. Tizenhét beszélgetés indul egyszerre a templom minden erre alkalmas és kevésbé alkalmas szegletében, a folyosón és a templomtérben, a karzaton és az előtérben, a lépcső alatt és a teraszon – mindenütt zajlik az eszmecsere a dicsőítés talán legfelkavaróbb kérdéseiről. Idősek és fiatalok, lelkészek és “civilek” fejtjük ki saját és fejtegetjük egymás gondolatait.

A kiscsoportok imaközösségekké alakulnak pár percre, aztán pedig már kezdünk a saját csoportszámunk szerint, időrendben felsorakozni az ebédhez, ami nem más, mint egy közeli, lakótelepi pizzériából hozatott rengeteg pizza. Nem csak a finom falatok, hanem a régi és újdonsült ismerősökkel folytatott beszélgetések is igazán jóízűek.

fordulópont egy életben

A sófár hangja újra összehív minket a templomtérbe (sokunkat talán a sófár hangjának mielőbbi elhallgatása motivál ) Most pedig előrelép a második bizonyságtevő, aki szintén egy kiskunhalasról érkező refis diáklány. (Talán ez az a pont, amikor sokakban körvonalazódik egy kiskunhalasi kirándulás ötlete?) A gimis diák életének nagy fordulatáról vall. A változás akkor kezdődött, amikor egy református kisközösségbe került – mondja -, ahol a dicsőítő dalokat hallva és énekelve rögtön feloldódott, és megnyílt a szíve az evangéliumra.

szemináriumok

A moderátorok a szeminárium-beosztással már könnyebb helyzetben voltak, hisz csak 8 felé kellett osztani a társaságot. A délelőtti “helyismereti kurzusnak” is beillő kiscsoport-kutatás után most már mindenki hamar megtalálja szemináriuma helyét. Itt már egész nagy körök is alakulnak: a legnagyobb szeminárium az énekeseké, akiknek spontán módon olyan szabályos ellipszisbe sikerült rendeződniük, hogy a karzatról letekintve mintegy újszerű ufó-jelenséget idéz látványuk. De a lelkipásztorok, a dicsőítésvezetők, a zenészek és technikusok szemináriuma is szépen megalakul, ha nem is ilyen szabályos alakzatban. Három különleges csoport is létrejön: a dicsőítésen résztvevők-höz minden olyas valaki megy, aki nem szolgáló, de feladatának érzi a dicsőítésben való előrébbjutást, a kisközösségi dicsőítés szemináriumon azok gyűlnek össze, akik a saját ifi- vagy házicsoportjukban szeretnének hozzájárulni a dicsőítés fejlődéséhez, a dicsőítő csoport kezdetei-n pedig azok találkoznak, akiknek vágya, hogy a gyülekezetükben dicsőítő zenekar alakuljon. A szemináriumok igen különböző módon zajlanak, hol sok beszélgetéssel, hol sok tanítással, hol Igetanulmányozással, hol a keverőpult alapos szemrevételezésével, hol pedig mozgalmas feladatokkal  a rajzolástól az élőszobor alkotásig.

két óra “a trón előtt”

A sok gondolattal, rengeteg üzenettel és ötlettel, beszélgetésekkel és a találkozások élményével, de legfőképp azzal a bizonyos mindenek felett való békességgel és reménységgel telve már alig várjuk, hogy újra együtt az Úr elé vigyük dicséretünket és imádatunkat. Feláll a helyi, gazdagréti gyülekezet tucatnyi tagot számláló dicsőítő zenekara, hogy vezetésével megkezdődjön a dicsőítés. Sok református és régi ének is megszólal egészen természetes módon, egészen új erővel, ebben a helyi hangszerelésben. Fuvolák, gitárok, hegedű, és kézidob a gyülekezet énekével együtt dicséri az Urat! És ahogy jönnek a dalok, a dicséret egyre inkább imádattá formálódik bennünk. Az Úr egészen közel van, egészen közel hajol, és gyógyítja a lelkünket, beszél hozzánk, és új utakat tár elénk. Aztán pedig kiönti ránk az öröm Lelkét, a következő lendületes énekekben nagy erővel dicsérjük Urunkat! A szívünkben eltemetett reménységek pedig új életre kelnek: együtt kiáltunk megújulásért, ébredésért!

Hamar elröpült ez a két óra. Záródalként áldást énekelünk, de egymásra tekintve már tudjuk: az áldás itt van, itt van ezen a napon, itt van ezeken az embereken, itt van a református egyházon.

Végül Dani Eszter, a gazdagréti gyülekezet másik lelkipásztora az Ige szavaival is áldást mond. Thoma Laci perdül még az utolsó utáni pillanatban a mikrofon elé, és mint a következő, miskolci Sófár házigazdája búcsúzik: Találkozunk ősszel Miskolcon!!!

epilógus

Itt persze korántsem ér véget a történet. No, nem arról a hosszú, estébe nyúló időről beszélek, ami a zárómondat után következik, és amit az épületet elhagyni nem akaró jókedvű tömeg, a szűnni nem akaró beszélgetések, a véget nem érő búcsúzkodások, és a talán még soha ilyen nagy lelkesedéssel nem végzett takarítás jellemez. Mert egyikünk sem érzi azt, amit érezni szoktak ilyenkor, vagyis a nagy élmény utáni kis depressziót. Csak azt érezzük, hogy itt nem véget ért, hanem elkezdődött valami. Valami, amiről az Úr beszél:

“Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek!

Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!

Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.”

Ézs.43.18-19