„Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” (Ef 5, 18-21)
Amióta Magyarországon is megjelent az istentiszteleteken Istennek könnyűzenei hangszerekkel történő dicsőítése, sok mindent írtak és mondtak már róla – és még fognak is. A vélemények között találunk jó néhányat, amely csupán indulatból született, ezért nem lehet, és nem is kell vele komolyabban foglalkozni. Viszont vannak olyanok is, amelyek egy-egy nagyon fontos szempontra hívják fel a figyelmünket. Ilyen például az, hogy a zene stílusánál és a használható hangszerek kérdésénél fontosabb, hogy őszinte és szívből jövő legyen a dicsőítés. A másik, hogy mindenkinek van egy szeretetnyelve, amelyen leginkább ért és beszél: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés. Jellemzően ezek valamelyikén kommunikáljuk a szeretetet az emberekkel való kapcsolatainkban, de az Istennel való kapcsolatunkban is. Ha valakinek pl. az érintés a szeretetnyelve, akkor az az Istennel való kapcsolatában is erre fog leginkább vágyni, és ezt fogja tudni leginkább adni. Szándékosan emeltem ki az érintést, mert ebbe a szeretetnyelvbe tartozik bele Isten dicsőítése is. A dicsőítés tehát elsősorban nem is egyházzenei vagy liturgiai kérdés, hanem lélektani. Már csak ezért sem szabad elítélni, mert ez olyan, mintha valakit azért ítélnénk el, mert a szüleinek túl sok elismerő szót ad, ahelyett, hogy inkább ajándékokat venne nekik. A szeretetnyelveket nem lehet így kijátszani egymás ellen.
Az eddig említett példák, és a dicsőítéssel kapcsolatos legtöbb vélemény azonban szinte kivétel nélkül csak az ember szempontjából nézi a kérdést. Az ember szíve állapota, az emberi szeretetnyelv, az emberi ízlés a kiindulópont. De vajon milyen a dicsőítés kérdése Isten szempontjából? Mi a szerepe? Erről sokkal kevesebb szó esik. Szeretnék most a mai ige alapján egy kicsit javítani ezen a túlságosan is egyoldalúvá vált megközelítésen.
A dicsőítés – Isten szempontjai
Abból a kérdésből kell kiindulnunk, hogy ki az, aki az istentiszteleten szolgál: az ember szolgál az Istennek, vagy az Isten az embernek? A legtöbb vallásos, sőt keresztyén ember felfogásával szemben a Bibliából az derül ki, hogy az istentiszteleten elsősorban Isten szolgál nekünk. Talán a legismertebb és legmegrendítőbb bibliai példa erre az, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát. Ez a legelső úrvacsorás istentisztelete előtt történik, sőt, annak bevezető részeként! Igen, az igazság az, hogy az istentiszteleten elsősorban Isten szolgál nekünk. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor erre Jézus azt mondja nekünk is, amit Péternek mondott, amikor meg akarta mosni a lábát, és Péter ettől vonakodott és tiltakozott ellene: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13, 8) Az istentiszteleten elsősorban Isten szolgál nekünk.
Mivel a dicsőítés az istentisztelet egyik része, módja, így nyilvánvaló, hogy a dicsőítés során is Isten az, aki elsősorban szolgál nekünk. Ezért helytelen az a felfogás is, hogy a dicsőítés a kegyességnek, az Istennel való kapcsolatunk ápolásának csak egy módja, ami valakinek bejön, valakinek nem. Isten dicsőítése jóval több ennél. A dicsőítéssel ugyanúgy, mint az istentisztelet többi részével Isten szolgál nekünk. Mi az, amivel szolgál minket Isten, ha dicsőítjük Őt? Mire használja fel az életünkben a dicsőítést Isten? Arra, hogy építsen minket: az egyes hívő embert éppen úgy, mint a gyülekezeteket. Egyetlen példát hadd említsek erre a magyar reformáció történetéből: Sztárai Mihályt, akit „a magyar Dávid”-nak is szoktak nevezni. Csomasz Tóth Kálmán többek között ezt írja róla: „…Később Baranyába ment és 1544 óta Laskón működött. Hét év alatt sok küzdelem és életveszély között a Délvidéken – a történeti hagyomány szerint – százhúsz evangéliumi gyülekezet alapját vetette meg. Egyik fő térítési eszközéül az éneklést választotta. (…) A hagyomány arról is beszámol, hogy a laskói templomdombon esténként hegedűje kíséretével szép, messze zengő hangon énekelte saját szerzésű zsoltárait és más énekeit.”[1] Azt is feljegyezték róla, hogy gyülekezetplántáló módszere rendre az volt, hogy a falu vagy város főterére vagy piacára kiállt, és hegedűjével kísért énekeivel elkezdte Istent dicsérni. Az erre összegyűlt embereknek aztán prédikált. Íme, amikor valakit épít Isten a dicsőítéssel, és amikor rajta keresztül épít sokakat is, olyan áldott módon, hogy százhúsz gyülekezet alakul és épül belőle! A dicsőítés tehát nem csupán a kegyesség gyakorlásának egy lehetséges, tetszőleges módja, hanem ennél jóval több: olyan valami, amivel Isten építi az övéit.
Eltelni Isten szentségével az Ige és a Lélek által
Ez derül ki az Ef 5, 18-21-ből is. Itt a Szentlélekkel való töltekezésről ír Pál apostol. Korábban már elmondta az efézusi gyülekezetnek, hogy meg vannak pecsételve a Szentlélekkel (1,13), és hogy nem szabad megszomorítaniuk (4,30). Most pedig arra szólítja fel őket, hogy teljenek meg Lélekkel. Nincs nagyobb titka a szentségnek, mint eltelni Ővele, akinek egész lénye és a neve is „szent”. Ez az egész istentiszteletnek, de különösen is a dicsőítésnek a szerepe: eltelni a Szenttel. Hogyan lehet eltelni Vele? Pál itt az efézusiaknak Isten Lelkét említi, a kolosséi gyülekezetnek, akiknek hasonló témában ír, Krisztus beszédét mondja.
„A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” (Kol 3,16)
Ez azt jelenti, hogy Isten Lelke és Krisztus beszéde által lehet eltelni Isten Szentségével. Sohasem szabad szétválasztanunk a Lelket és az Igét. A kettő mindig együtt közli Isten szentségét. A dicsőítés különösen is alkalmas arra, hogy elteljünk Isten szentségével. Aki viszont a dicsőítés során eltelik Isten szentségével, azt Ő mindeközben építi. Valahogy olyanformán tudom ezt elképzelni, mint amikor a kalcium bejutva az emberi szervezetbe, felszívódik és beépül a csontokba. Ennek hiányában nagyon sérülékenyek, törékenyek lennénk, és egy idő után nemhogy járni, de még állni sem tudnánk. Ha Isten dicsőítésének hiányában nem telünk el az Ő szentségével, akkor sérülékeny és törékeny lesz a hitéletünk, nem fogunk tudni járni a hit útján, nem fogunk tudni megállni a hitben, és nem leszünk állhatatosak. A dicsőítés tehát olyan valami, amivel Isten építi az övéit. A dicsőítésnek ez a tétje. Életünknek négy területét nevezi meg itt Pál, amelyeket Isten építeni szokott, miközben dicsőítjük Őt: testvériség, Isten tisztelete, hálaadás, engedelmesség.
1. Testvériség.
Ha Isten szentsége a dicsőítés során eltölt minket, akkor ennek az lesz az egyik következménye, hogy zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket fogunk mondani egymásnak. (19. v.) Feltűnő, hogy itt Pál úgy fogalmaz, hogy egymásnak mondjunk zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket. Itt ez a leghangsúlyosabb kifejezés, hogy egymásnak, és ezzel elsősorban a keresztyének közösségére tesz utalást, és azt emeli ki. A zsoltárok, dicséretek, lelki énekek pedig nem különféle keresztyén énekfajtákat jelöl, hanem az istentisztelet egyes elemeire utal. Tehát itt arról van szó, hogy a közösség, a testvériség gyakorlásának kerete a közös istentisztelet.
Másodsorban természetesen szó van itt konkrétan az éneklésről is. Akármikor is gyűlnek egybe a keresztyének, szeretnek énekelni Istennek és egymásnak. És azért fontos, hogy nemcsak Istennek, hanem egymásnak is, mert ez nagyon tudja építeni a testvériséget közöttük. Ahogyan egy imaközösségben elhangzó imádságok is nemcsak Istennek szólnak, hanem mindazoknak, akik abban az imaközösségben részt vesznek. A bizonyságtételek és igehirdetések pedig elsősorban is a gyülekezet tagjainak szólnak, és nem Istennek. Miért lenne ez alól kivétel az éneklés? Isten dicsőítése tehát nemcsak Istennek, hanem egymásnak is szól, Isten felhasználja arra, hogy ezzel építse közöttünk a testvériséget. Ezért van az, hogy ma is szerte a világon számos keresztyén gyülekezetben felelgetve is énekelnek, ahogyan annak idején a zsidók tették a templomban és a zsinagógákban, és amit aztán a korai keresztyének is átvettek. Az ifjabb Pliniusnak, Bithynia helytartójának van egy híressé vált levele, amit Kr. sz. u. 112. körül írt Traianus császárnak. Ebben azt írja a korabeli keresztyének istentiszteletéről: „hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére.” Azért tartották meg a felelgetős énekeket is, mert ez még alkalmasabb formája volt annak, hogy egymást is erősítsék és építsék, miközben Istent dicsőítik.
2. Isten tisztelete.
Igen, ebben is épít, mert magunktól még tisztelni sem tudjuk Őt. Ezért is hangsúlyoztam azt, hogy az istentiszteleten is elsősorban Isten az, aki szolgál nekünk. Szolgálatának egyik része, hogy megtanít minket arra, hogyan tiszteljük Őt. Épít az istentisztelet területén. Itt Pál azzal foglalkozik, hogy mire akar megtanítani minket Isten, amikor éneklünk, és dicséretet mondunk Neki. Előbb arról volt szó, hogy úgy énekeljünk Neki, hogy közben egymásnak is énekeljünk. Itt meg azt emeli ki, hogy szívvel énekeljünk: „Énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” A szívetekben kifejezés csakúgy, mint a Kol 3, 16-ban az őszinteségre vagy a bensőségességre utal, esetleg mindkettőre. Tehát, amikor éneklünk és dicséretet mondunk az Úrnak, őszintén tegyük ezt. Ne mutassunk mást, mint amit érzünk. Ha legszívesebben felállnánk, vagy letérdelnénk, vagy tapsolnánk, akkor tegyük ezt, mert ez az őszinte. De a bensőségességről is szó van itt. Ez meg arra utal, hogy nem kell szertelennek lennünk. Valamikor az fejezi ki legőszintébben szívünk állapotát, ha csendesen imádjuk Istent, belsőleg, szinte hang nélkül, csak a szívünkben zengve az énekeket és hálát. Ebből egyébként sok vigaszt nyerhetnek azok is, akik úgy gondolják, hogy zeneileg tehetségtelen emberek, akik nem képesek a dallamokat tisztán énekelni. Eszembe jut erről egy kedves gyülekezeti tag még a legelső szolgálati helyemről, Gyálról, ahol segédlelkész voltam. Ennek a testvérünknek struma műtétje volt, és sokáig beszélni sem tudott. De az istentiszteleteken mindig énekelt – hang nélkül, a szívében. Van ennek a bibliai szövegrésznek egy olyan fordítási lehetősége is, ami szó szerint mintha az ilyen keresztyén testvéreinknek szólna: „Muzsikáljatok szívetekben az Úr fülei számára.” Ha nem megy hangszerrel, meg saját hanggal, akkor a szívetekkel muzsikáljatok az Úrnak.
3. Hálaadás.
Miközben dicsőítjük az Urat, Ő a hálaadás terén is épít minket. Ezért is van az, hogy a Bibliában rengetegszer kapunk felszólítást a hálaadásra. És valóban: aki eltelik Isten szentségével, az nem is nagyon tud mást tenni, mint hálát adni. A zúgolódás nem fér össze a Szentlélekkel. A zúgolódás Izráel népének egyik megrögzött bűne volt; állandóan morogtak Istenre és Mózesre. Minket is gyakran megkísért ez a megnyilvánulás. Az Isten szentségével eltelt lélek nem zúgolódásban és panaszban, hanem hálaadásban bővelkedik.
4. Engedelmesség.
Újra és újra találkozom olyan keresztyénekkel, akik rengeteget beszélnek arról, és nagyon büszkén, hogy ők megkeresztelkedtek és betöltekeztek Szentlélekkel. Hogy mit is jelent ez, az külön tanulmányt érdemel. Itt most csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy nagyon sokszor ezek az emberek, akik büszkén hangoztatták, hogy ők betöltekeztek a Szentlélekkel, feltűnően agresszívak, tolakodóak és tapintatlanok voltak, amikor beszéltem velük, és én ezt valahogy nem tudtam összeegyeztetni. Hogy lehet az, hogy Isten Szentlelke így nyilvánuljon meg bennük, vagy akárki másban? A Bibliából, azon belül mai igénkből is az derül ki, hogy a Szentlélek alázatos Lélek, és akik eltelnek Isten szentségével, azokon sokkal inkább Krisztus szelídsége és kedvessége tükröződik. Egyik legkézzelfoghatóbb tulajdonságuk az, hogy engedelmeskednek egymásnak. Igen, egymásnak is, nemcsak Istennek. Itt megint találkozunk az egymásnak kifejezéssel, és nem véletlenül. Természetesen az alap, hogy engedelmeskednek az Úrnak. Ezért szerepel itt az a kiegészítés, hogy „Krisztus félelmében”. Akik viszont engedelmeskednek az Úrnak, azok könnyedén engedelmeskednek egymásnak is.
Nos, hát ezek azok a területek, amelyeken Isten építeni szeretne minket, miközben dicsőítjük Őt. Mert még a legodaadóbb szolgálat esetén is elsősorban Isten az, Aki szolgál nekünk. Így jött el és volt közöttünk Jézus Krisztusban, így halt meg és támadt fel, és így van velünk azóta is Szentlelke és Krisztus beszéde által. Legyen áldott érte!
Szűcs László
Szentkirályszabadja
[1] Csomasz Tóth Kálmán: Dicsérjétek az Urat – Tudnivalók énekeinkről, MRE Kálvin János Kiadója, Budapest, 1995, 107.o.
